Starcorder 2 rádiósmagnó
(már csak egy roncs)

Annyira belelendültem a kazettás magnó gyűjteményem bemutatásába, illetve
a készülékek állaga miatt jórészt lerombolásába, hogy azt találtam ki, hogy
akkor legyen így. Rajtam nem múlik! Illetve de. Ez bizony jórészt rajtam
múlik. Mert ugye ha nem csinálom? Akkor ezek a magnók úgy elvannak
magukban, mint a befőtt! Csak ülnek a szekrényben a polcon, s közben abban
reménykednek, hátha mégis valamelyik másik lesz a következő felboncolt készülék.
Vagy azzal bíztatják magukat, hogy engem majd úgyis megtart a gazda. Nos ezt
a készüléket... Ezt egészen biztosan nem fogom megtartani! Amúgy őkelme
nem a szobai szekrényben várta sorsát, hanem valahol mélyen a pincében.

 

 

A legtávolabbi sarokban ül balra, csak itt még nem látszik.
Mint ahogy a lassan kialakulni látszó rend se igazán.
Még hogy lassan kialakuló rend? Ezt a túlzást...

 

 

Lepakoltam előle, majd kicibáltam a sarokból. Onnan tudtam, hogy ott van,
hogy mikor a múltkor napokig hiába kerestem a Minimax hangfalba épített
monitor erősítőmet, kétszer is összetalálkoztunk. Hogy találkozásunk nem
volt szerencsés, azt ha ő még nem is, de én már egészen biztosan tudom.

 

 

Elmondjam, hogy honnan van?
Tudod, hogy úgysem úszod meg...

 

   Még valamikor a 80-as években történt az eset, a néhai József telefonközpont hálózatos öltözőjében. A kollégáim szerettek volna valami zajdobozt a belső öltözőbe. Bevállaltam, hogy kipofozok nekik valami rádiót, csak hozzanak egy használható, illetve feltámasztható alanyt. Persze mikor kell valami, olyankor természetesen sosincs.
   A József hálózatos - a többi központtól eltérően - egy meglepően nyugodt helynek volt mondható. Legalábbis nekem ez jött le abból, amit a többi kolléga mesélt a más központokban uralkodó állapotokról, mikor összefutottunk a szokásos tanfolyamokon, vagy mondjuk a járműtelepen.
   A Józsefben, ami munkát reggel a kezedbe nyomtak, annyi volt. Mikor azzal végeztél, azt csináltál, amit akartál! El lehetett menni haza (mondjuk ezért néha kicsit morogtak), ki lehetett ülni valamelyik kocsmába (ez nagyon általános volt), vagy amit én nagyon szerettem egy időben, lehetett menni a városba összevissza kolbászolni.
   Az 1980-tól 1990-ig terjedő mondhatni békeidőből mindössze egyetlen olyan esetre emlékszem, hogy a főnökömmel (fogalmazzunk úgy, hogy túl korán) összetalálkozva, kaptam még egy munkát. Soós Peti rákérdezett, hogy ráérünk-e, majd mivel igennel feleltünk, kaptunk egy felszerelésre váró telefonállomást, amit a lányok elkevertek valahova tegnapról.
   Persze az is lehet, hogy valami csókos volt az ember, és még aznapra megígérték neki a telefont, de az ilyesmi, mármint az ennyire rövid határidő, akkoriban még nem igazán létezett.
   Hozattam a raktárból Tóth Pali segítőmmel egy készüléket, kicibáltam a szerszámos szekrényből a már elpakolt felszerelést, majd megindultunk a Mária utca irányába.
   A leendő előfizető barátságosan üdvözölte a szerelőket, de nem kértünk inni semmit, mert mindketten motorral jöttünk munkába. A lakás egy szokásos szoba konyha volt. A bejárati ajtón belépve, az ember egyből a konyhában találta magát, ami egyben az előszoba is. Az ilyen elrendezésű lakásban élő embereket könnyedén fel lehetett ismerni a villamoson, de akár még az utcán is, az átható pörköltszagot árasztó kabátjukról.
   Nagyban dolgozunk, mikor is Pali odajött hozzám, és bár amúgy nagyhangú volt, de idegen helyen csendesen viselkedett. Mikor lejöttem a létráról, meglökött a vállával, majd azt mondta, hogy: Nézd már hol tartják a rádiót! A képen látható rádiós magnó ekkor ugyanis épp a fedél nélküli szemetesvödör tetején hevert.
- Hajaj! (mondtam az ügyfélnek)
- Ezt lehet, hogy én vertem le? Mert az előbb zörgött valami, ahogy az akadályok
  között lavíroztam a létrával a keskeny előszoba / konyha kombinációban.
- Á nem...
- Tudja mi történt?
   Mivel úgysem úsztuk volna meg a történetet, ezért udvariasan rákérdeztünk. Délelőtt letörölgette az asszony a konyhaszekrény szélét (gondolom, hogy ne lássák a szerelők, hogy mekkora a mocsok), s mivel útban volt a magnó, ezért a takarítás idejére átkerült a gáztűzhelyre. Ugyan egyik rezsó sem volt begyújtva, vagyis alapesetben nem történhetett volna semmi baj, azonban a rádiósmagnó gázrezsóra történő áthelyezését megelőző pillanatban főtt le egy adag kávé.
   Tényleg! Kávét kérnek? Természetesen! Már épp kezdtünk rajta tanakodni, hogy ezt eddig miért nem kérdezték meg. Ugyan a rádiósmagnónak szerintem nem volt különösebb baja, már persze azon kívül, hogy kissé megolvadt a hátulja, de mivel már úgyis kidobták, ezért természetesen megkaptuk.
   Vagyis a képen látható szerencsétlen sorsú készülék, úgy valamikor nagyjából harminc évvel ezelőtt, egyszer már ki volt dobva. Mekkora szerencséje volt már, hogy éppen akkor jártam arra? Az persze elképzelhető, hogy a későbbiekben vele történt atrocitások tükrében, végül is nem örült a kapott újabb lehetőségnek. No de erről majd talán egy kicsit később...

 

 

Mivel se fent se lent nem haladok a tárgyak elpusztításával, ezért ha szomorúan is,
de azt kellett megállapítanom, hogy csinálhatok én bármit, nem lesz több a hely.
Nekiállok lepucolni egy polcot? Mire végzek a feladattal? Már újra tele van!
Ha meg kitalálok valami jópofát? Mondjuk azt, hogy az egyik héten olyan
nevű cikk legyen, hogy "helikopter, játék, nem repül", majd a következő
héten "helikopter, játék, repül", akkor meg az lesz, hogy a képen látható
röpképtelen játékhelikopter szétszedése után, a repülni is tudó változatot
nem szedem szét azonnal, hanem két évet halogatom. Ennek következtében
aztán persze kénytelen vagyok összevissza tologatni az egymással összefüggő,
de el nem készült cikkeket. Máskor meg persze úgy is szoktam, hogy hagyom
a francba az egészet, és egyszerűen csak beírom az elmaradást a táblázatba.
Egyszer - ha megérjük - majd csak egésszé kerekedik ez a szétszedtem...

 

 

Itt meg benézett a ló! Mint ahogy most is, már jó néhányszor beugratott a csillogó
szemével. Ha már lent jártam alapon, átjöttem egy kicsit a biciklihez, meghúzni
rajta egy folyton kitekeredő csavart. Odakaptam a fejem, hogy ott meg mi
csillog? Aztán mindig csak az van, hogy sehol egy drágakő,
hanem egyszerűen csak benézett a ló.

 

 

Hiába mondja a párom, hogy nagyon ki fogok kapni, ha nem lefelé hordom
a cuccokat a pincébe, hanem épp fordítva, ha egyszer nem vagyok félős.
Mert ugye most is bekerült a rádiósmagnó mellé a szatyorba két darab
hatalmas kapcsolóüzemű Goldstar tápegység, meg egy ISDN NT.

 

 

Sajnos nem azért látszik a lyukban a kazettás magnó mechanikája egy kicsit balra
és lefelé, mert rossz szögből fotóztam, vagy csálé a megvilágítás, hanem azért,
mert konkrétan le van szakadva a helyéről. Szóval attól a semmiség hibától
eltekintve, hogy a hátlap egy kissé megolvadt, volt ennek a készüléknek
egyéb gondja is. Mikorra egy ilyen masina a konyhában végzi, mint
háttérzaj rádió, addigra általában már túl van néhány igen komoly
baleseten. Mondjuk ez a mechanika leszakadás, ez egy későbbi dolog.
Konkrétan úgy történt, hogy mikor valaki hangosan hallgatott zenét a belső
öltözőben, majd anélkül távozott, hogy lehalkította volna a készüléket, szóval ez
néhány kollégát - fogalmazzunk finoman úgy, hogy - irritált. Ilyenkor aztán sajnos
nem az következett, hogy kikapcsolom, kihúzom a konnektorból, vagy teszem azt
lehalkítom, hanem durr egy pofon! Szegény rádiósmagnó - mint zuhanó tömeg -
rendesen ismerve a fizikát, a barátságtalanul kapott iránymutatást
követve, zutty! Beesett a hűtőgép mögé.

 

 

Kicsit gyanús volt nekem a jobb alsó sarokban a mikrofon felirat, de kisvártatva
meglepődve vettem tudomásul, hogy a mikrofon szót valószínűleg egy az egyben
vettük át a németektől. A skálaüveg (tudom, hogy ez már műanyag) meg milyen
fura már? Egyrészt ott van felül az a rácsos rész, ami csak egy túlméretezett
díszítés. Aztán a középhullámú állomásnevek közül hiányzik Budapest.
Végül az alsó vonalkázott rész is csak dísz. Mondjuk az igaz,
hogy így legalább nem olyan üres az előlap.

 

 

A nevére rákeresve, nem találtam hozzá semmit, csak egy szintén Starcorder nevű
kismagnót, ami leginkább a München fantázianevű szerencsétlenségre hasonlít.

 

 

A rádiósmagnó felső része, mint ahogy az egész masina is, erősen romos.
Semmi jót sem sejtet, az a középen kilógó sárga vezeték. No de ezzel
a géppel mindig ilyenek történtek. Már úgy értem, hogy semmi jó.

 

 

 

A kazettás részében épp csak egy Pillanatra mozdul meg a motor, miközben
FM sávon mindössze egyetlen adót vesz. Miután a felvételt leállítottam,
sikerült AM sávon is megszólaltatnom, ahol egészen jól teljesített.
Egy csomó adót behozott, bár közben éktelenül recsegett.

 

 

Íme a magnógombok. A jobb szélső a felvételi gomb,
melynek piktogramja számomra értelmezhetetlen.

 

 

Ami a balszélen látható, az már nem az eredeti külső hangszóró csatlakozó,
hanem egy általam antennahüvely céljára odavarázsolt banánhüvely.
Nem kellett vele törődnöm, hogy ronda-e (az), vagy szép, mert
egy melósöltözőbe, oda még így is bőven megfelelt.

 

 

Magnó / rádió átkapcsoló, hullámsávváltó, és az együtthallgatás kapcsolója.
Illetve utóbbinak már csak hűlt helye van. Gondolom nem lehetett valami
jó állapotban, ha annakidején úgy döntöttem, hogy inkább kiszerelem.

 

 

A hangerőszabályzó gombnak sokkal szebb formája
van, mint amennyire a környezete tiszta.

 

 

A doboz sarkát elnézve, azt kellett megállapítanom, hogy innen nem csak
a készülék fogantyúja, hanem más egyéb darabok is hiányoznak.

 

 

Ennek a kapcsolónak meglepően érdekes funkciója van. Mivel a magnó törlésre
szolgáló oszcillátorának frekvenciatisztasága enyhén szólva is kívánnivalót
hagy maga után, ezért megeshet, hogy valamely felharmonikus vidáman
interferálni kezd, az AM vétel helyi oszcillátorának rezgéseivel. Mikor
ez megtörténik, meg kell változtatnunk valamely frekvenciát. A rádiót ugyan
odébb tudjuk hangolni az állomáskereső gombjával, azonban ezzel a megoldással
sajnos a beállítani kívánt adóról is elmozdulunk. Az ilyen "összefütyülős" esetekre
találták ki megoldásképp, a képen látható osc kapcsolót, ami elállítja egy kicsit
a törlő (vagy egyes esetekben csak előmágnesező) oszcillátor frekvenciáját.

 

 

Az állomáskereső forgatógombja, bár láthatóan erősen
dolgoztak a fröccsszerszámon, nem lett valami szép.

 

 

Ez a hátlap - már csak a sütés okán is - milyen csúnya lett már?

 

 

Ez a tuchel, ez kérem én voltam. Természetesen látom, hogy ferde. No de mihez
viszonyítva szereltem volna be egyenesen? Illetve egy ilyen görbe hátlapba
minek bármit is egyenesen beszerelni? Amúgy ez hangszórókimenet,
ami egy a készülék oldalára szerelt, természetesen utólag beépített
kapcsolóval aktiválható. Mert ugye a fiuk egy idő után kitalálták,
hogy mindenképp kell hozzá egy hangfal, amihez természetesen
ki más, mint én készítenék megfelelő csatlakozót. Jól elvoltunk.

 

 

Ezen a részleten először elcsodálkoztam, majd miután levettem a készülék hátlapját,
megtettem ugyanezt még egyszer. A képen a hálózati zsinór borotvacsatlakozós
aljzatának eltakarását, valamint a szerző mechanikai munkákhoz történő
borzasztó hozzáállását láthatjuk. Ez a harapófogóval méretre szabott
polisztirol lemez, ez kérlek annyira ott van, hogyha nem lennék
ekkora állat, akár még el is szégyellhetném magam miatta.

 

 

Kétszer is nekifutottam az Internetnek, majd átnéztem a kapcsolási rajzos
könyveimet is, de semmit sem találtam erről a készülékről.

 

 

Ez kérlek annyira nem a kamera torzítása...
Eredetileg nem teljesen így nézett ki, mert a hullámosságon kívül még egy kicsit
ki is volt púposodva. Gondolom a melegtől elkezdett besüllyedni a hátlap
anyaga a gázrezsóba. Emlékeim szerint a jelenség púp részét, vizes
ronggyal "finomított" erejű vasalóval sikerült kiegyengetnem.

 

 

Még ezt a gusztustalan megoldást...
Mióta ragasztunk elektromos gépet celluxszal?
Hát senkinél sem volt egy kósza tekercs szigetelőszalag?

 

 

A hálózati kábelről a dugója alapján azt mondanám, hogy csehszlovák.

 

 

Ezzel a görbülettel, ezzel egyszerűen nem tudok betelni...

 

 

Eddig sem volt felőle kétségem, de a tehermentesítő csomó láttán
már egészen biztos vagyok benne, hogy ezt én követtem el.

 

 

 

Bár erősen ellenjavalt, de én akkor is szoktam áramjárta szerkezeteket javítani.
Már úgy értem, hogy mialatt áram alatt vannak. Ezt az amúgy életveszélyes
szokásomat ezennel továbbfejlesztettem, bár tudatlanul, ami aztán pláne
halálos tud lenni! Konkrétan úgy esett, hogy miközben a legnagyobb
nyugalommal forrasztgattam kifelé a trafó és a hálózati kábel vezetékeit
a borotvacsatlakozóból, mindeközben a villásdugó be volt dugva a konnektorba.

 

 

Már majdnem meghatódtam, hogy akkora lett a rend, hogy végre eltűnt
a pákatrafós fiók elől az átlátszó műanyagdoboz, amibe a kibontott
alkatrészeket szoktam volt ömleszteni, de aztán kiderült,
hogy csak lent felejtettem a pincében.

 

 

A tuchel mindig jól jön, a csavaros felfüggesztésű borotvacsatlakozó
pedig a múltkoriban boncolt a Poppy magnóhoz kellett volna.

 

 

Még annyi energiát sem fektettem bele, hogy vonalzóval rajzoljam be
a lyukak helyét kijelölő vonalakat. Mit ne mondjak, olyan is lett!

 

 

Az utóbbi időkben általam mutatott rádiósmagnók tartalmának látványából azt a
következtetést vonhatjuk le, megjegyzem részben helyesen, hogy ez a stílusú
készülék, ez mind bóvli. Amiket mutattam, azok bóvlik, de azért akadnak
rendesen megépített masinák is. No nem ez, merthogy ez láthatóan nem
tartozik közéjük. A készülék hangminőségére vonatkozóan azonnal
következtetni tudunk, a zsebrádióba illő méretű hangszóróból.

 

 

A magnórész nyomtatott áramköri lapján alkatrészhiányt fedeztem fel.

 

 

Ide viszont bekerült egy kis többlet, mégpedig az utólag
beépített fordulatszám stabilizátor képében.

 

 

Felhívnám az olvasóközönség szíves figyelmét,
a szerző virtuóz panelrögzítési technikájára.

 

 

Íme a külső / belső hangszóró átkapcsoló hátulnézetből.

 

 

Miközben nem értettem, hogy mitől nem enged a doboz hátlapja,
a cibálással sikeren kivégeztem a hangszórót. Ugyan még
helyreállítható lenne, de mivel semmi értelmét sem
láttam a megjavításának, így a vödörben végezte.

 

 

Ezen három alkatrész megszerzését, ha hatalmas nyereségnek
ugyan nem is nevezném, de aki a kicsit nem becsüli...

 

 

A porvédő szöszizéknek a gumis dobozban lenne a helyük. Ugyan nem gumiból
vannak, de mikor a 80-as években rendet raktam, a végére bizony már
kezdtem egy kicsit berágni, mert annyiféle alkatrészt találtam,
hogy annyit egészen egyszerűen képtelenség különrakni!

 

 

Nem akarom azt mondani erre a magnópanelra, hogy későn jött, de későn jött.
Ha még valamikor akkor esik be, mikor erősen barkácsolt magnóim voltak, akár
még lehetett is volna belőle valami. Most ugye fixre be van kötve a rendszerbe az
AKAI GX630DB, amit ha hallgatni akarok, csak be kell kapcsolnom. Ha valamiért
egy kisebb gépet szeretnék, csak lekapom a polcról az AKAI 4000DS magnót, amit
amúgy GX fejesítettem, és már működik is. Ha meg nincs kedvem kábelezni, vagy
odaugrálni a Hi-Fi toronyhoz a gombokat nyomogatni (egy méterre van), akkor
ideteszem magam mellé az asztal sarkára az UHER Variocordot. Vagyis most
annyi a magnóm, hogy még! Valamikor a 70-es években meg úgy másoltam
egyik szalagról a másikra, hogy egy teljesen torpára ment Tesla B5 magnót
használtam másodkészüléknek, amit magam szereltem át új dobozba, saját
elektronikával, saját készítésű előlappal. Na most ha a korábban mutatott
műanyagdarabkát magad elé képzeled, lehet róla némi fogalmad, hogyan
nézhetett ki a szerencsétlen sorsú szerkezet. Amúgy még mindig megvan
a pincében. Még olyan terveket is szövögetek, hogy egyszer még nekiállok,
és kipofozom. Ez amúgy nem volna lehetetlen, hanem inkább csak értelmetlen.

 

 

Mint ahogy ezt a rádiót bedobozolni is az lenne.

 

 

Pedig viszonylag jobbféle darab, még a kivezetéseinek is van beütve szegecs.
Máshol csak úgy egyszerűen oda vannak ónpacázva a drótok a panel fóliás
oldalára, de itt adtak rá, hogy ne szakadjanak le olyan könnyen a dolgok.

 

 

A piros vezetékekből készült URH tekercsek, azok egészen biztosan én voltam.
Szerintem kétszer is át kellett hangolnom ezt a rádiót. Egyszer keleti normára,
majd mikor beindult a néhai 103,3 Danubius rádió, akkor vissza a nyugatira.

 

 

Ugyan jó látni, ahogy egyre csak gyűlnek a rádióépítős projecthez az alkatrészek,
de az igazság az, hogy már kezd nagyon telelenni a... izé... a ferrites dobozom.

 

 

Akár egyben is kidobhatnám, annyira felesleges, csak
ugye én nem olyan típusú családból származom.

 

 

A motoron a 150 forintos árat feltűntető matrica jelzi, hogy idővel ezt is cserélni
kellett. Az ember csak kisétált a Rákóczi tér sarkán található Keravillba, vagy
a vele szemközi sarkon található Ezermester és Úttörő boltba, és már jött
is vissza vidáman, zsebében egy új motorral. Bár a magnó kívülről
szánalmas képet mutat, de ki volt annyira pofozva, hogy
nyugodtan bele lehetett tenni egy kazettát.
Legfeljebb kiesett...

 

 

Ez az egyben kitermelt nyomógombsor lesz az utóbbi időkben a harmadik példány,
amit komoly várakozással hajítok a pincei vegyes dobozom mélyére. Valószínűleg
jogosan merül fel a szerzőben a kérdés, miszerint: Kijutnak ezek onnan valaha?

 

 

Mivel minden erőlködésem hiábavalónak bizonyult, hiszen még mindig nincs
a kezem ügyében működőképes kazettás magnó, így felmerült bennem annak
lehetősége, hogy előásom a pincéből azt a Hitachi magnót, amit egyszer régen
már nekiálltam kipofozni. Komolyan mondom, hogy ez az eset már több mint
húsz éve történt! Mert ugye sajnos már akkor sem akadt a lakásban egyetlen
használható kismagnó se. Ja, és azzal a magnóval azóta sem készültem el!
Mondjuk az biztos, hogy cefet állapotban volt, de ha a hangszórórácsot
sikerült pótolnom, akkor egy motorcsere már csak nem állíthat meg!
Szóval én már tudom is, hogy mit fogok a pincéből legközelebb előtúrni.
Persze nem ő lesz a következő szétszedtem alany, mert mikor a múltkoriban
megemlítettem, hogy nem csak nyomógombos kezelésű kazettás magnómechanika
létezik, hanem van toló gombos, tekerőkaros, tekerem tologatom gombos, akkor
be akartam szúrni a billegtethető karos magnó linkjét is, de nem találtam meg.
Mégpedig azért nem, merthogy ilyen magnót még nem szedtem szét. Az ég
szerelmére! Nehogy küldjél egyet! Merthogy megtaláltam a szekrényben
ami példányra emlékeztem, és már itt is ül az asztalom sarkán,
mint következőnek felboncolandó alanymagnó.

 

 

Természetesen ezt is elteszem, hiszen bármikor kellhet
egy kis skálahúr, mikor rádiót épít az ember.

 

 

Ez az ISDN NT úgy került ide, hogy a múltkor leloptam róla a borotvacsatlakozót
a Poppy magnóhoz, csak magát a dobozt, azt elfelejtettem szétszedni. Mielőtt
még ez megtörtént volna, mármint a szétszedés, elmerengtem. Próbáltam
elképzelni azt az élethelyzetet, melyben egy ISDN alap NT-re van
szükségem. Mivel nem sikerült, ezért ennek a doboznak
ezennel bevégeztetett. Ez olyan szomorú...

 

 

De legalább a papírdoboza hasznosult, mint ideiglenes szeméttároló.

 

 

A 70-es években még ölni tudtam volna egy ilyen marék alkatrészért!
Most meg szétválogatni is lusta vagyok őket...

 

 

A feleslegesnek ítélt maradványokat betettem a szatyorba, s mikor majd
a két Goldstar tápegységet is szétbontottam, leviszem őket a szemétbe.

Utóirat:
Aki úgy érzi, hogy fel van iratkozva a hírlevélre, de nem kapja, az nézze meg
a Gmail (esetleg Freemail) fiókját webfelület alól. Ott leszek a spam mappában...