Létraszár összefogató készítése
(hátha rámozdulok végre a famunkákra)

Vannak olyan problémák, melyeket az ember nem old meg, nem tesz helyre, nem
igazít ki, hanem egészen egyszerűen csak együtt él velük. A szerző a mai napon
megold, helyre tesz, illetve kiigazít végre egy ilyen, megjegyzem már évtizedek
óta fennálló problémát. Amit a képen láthatunk, az a vécé. Mikor kiigazítottam
a fürdőszobát, egy füst alatt kifestettem a slozit is. Aztán jött a Jakab csap hibája,
majd helyrepofoztam a vécétartályt, illetve futottam még egy kört a kehes lehúzó
újraláncolásával is. Hogy akkor mi van hátra? Mi maradt még ki ennyi munka után?
A beszúrt cikkekben bemutatott, ha szépen lassan is, de azért egyszer mégiscsak
elvégzett feladatokhoz képest, már csak egy hangyafasznyi apróság van hátra.

 

 

Itt van ugye ez a létra. Ez kérlek olyan régóta van itt, hogy tulajdonképpen mindig
is itt volt. De tényleg! Mikor 1971-ben ideköltöztünk, akkor vette Apukám,
s az általános szokásoknak megfelelően, azóta is egy hatalmas
 kampósszegre akasztva lóg a vécében.

 

 

Mikor az ember felakasztja a szegre a létrát, akkor még így állnak a létra szárai.
Az előző mondatban a "még" szócskára kell helyezni a hangsúlyt.

 

 

Mivel a létra éppen megfelelő alkalmatosság a vécépapír gurigájának tárolására,
hiszen tulajdonképpen olyan, mint valami kissé esetlen polc, ezért a lakás ezen
részlete nálunk így néz ki. Tudom, hogy léteznek ennél sokkalta kultúráltabb
megoldások is, illetve van is egy gyönyörű drótvázas tartóalkalmatosságom.
Csillog rajra a króm, meg minden. Hogy akkor miért nem szerelem fel?
Nos azért, mert egészen egyszerűen nem illik bele a képbe. Így
szoktam meg, ezért így marad. Illetve nem. Éppen
az a baj, hogy nem marad így!

 

 

Mivel a létrának több foka, illetve polcként tekintve polca van, ezért természetes,
hogy a helyet hasznosan felhasználandó, a létra fentebbi fokaira kerülnek a tartalék
vécépapír gurigák. Tulajdonképpen nem volna ezzel a megoldással, illetve
tároló hellyel semmi baj, ha a gurigák nem viselkednének ékként.

 

 

Az éket nem úgy értem, mintha ők lennének a helyiség ékei, hanem úgy, hogy szó
szerint kiékelik a létra fokait. Persze mikor odateszem őket, akkor elsőre még
nem, azonban idővel egyre beljebb és beljebb mozdulnak a létra fokai közt
a papírgurigák, mert mikor az ember elveszi az éppen aktuális tekercs papírt,
olyankor mindig mozdul egyet a létra. Hiába kicsi a hatás, ha egyszer a sok kicsi
sokra megy. Az apró mozgások idővel komoly centikké adódnak össze, hiszen
az ékként viselkedő papírtekercs nem engedi összecsukódni a létra szárait.
Mikor 1971-ben a létra idekerült, akkor ez a probléma még nem létezett,
hiszen a vécépapír akkoriban még nem holmi kerek guriga, hanem
egy apró szögletes csomag volt. Nem hiszed? Nézd, mutatom!

 

 

Konkrétan így nézett ki. Ezeket a csomagokat még anélkül
lehetett felhalmozni, hogy kiékelték volna a létra szárait.

 

 

A cikk első harmada már lement, de én még mindig nem jutottam el odáig, hogy
eláruljam a probléma lényegét. Nos a gond mindössze annyi, hogy miközben
a létra szárai közt centikre növekszik a rés, éppen ugyanennyi hellyel lesz
kevesebb a vécében. Feltehetnénk a kérdést: És akkor mi van? Azonnali
válaszom: Olyankor előfordul, hogy a budiról való felálláskor beakad
a vállam a létra alsó fokába. No nem azért, mintha nekem olyan széles
lenne a vállam, hanem valószínűleg inkább azon okból, mert olvasgatás
közben elkönyököltem a térdemen átfutó idegeket. Ilyenkor aztán meglepő
látványt nyújtanak a levegőben szálldosó papírgurigák. Ennek vetek ma véget.

 

 

A feladat pontos meghatározása mindössze annyi, hogy kell valami alkalmatosság,
amivel össze lehet fogatni a létra szárait. Kezdetben még valahol a cukorspárga,
drót, illetve mindkét végén lehajlított Merklin fémépítő elem síkján mozogtak
az elképzeléseim, majd kisvártatva áttértem az ablakkitámasztó rigli, egy
szem facsavar, illetve két bazi erős, amúgy HDD-ből bontott mágnes
beépítésének tervezgetésére. Bár a weboldal neve alapvetően az,
hogy "szétszedtem", azért fut itt még néhány, mondhatni a fősodorból
kilógó alprojekt is. Az egyik ilyen mellékág a "farigcsálok" cikkek egyelőre
sajnos még igen rövid sora. Mivel a farigcsálok kifejezés már eleve a "fa" előtaggal
indul, ezért úgy döntöttem, hogy a stílszerűség jegyében a létra szárait összefogó
alkalmatosságot fából készítem el. Mivel ez a létra semmiképp sem nevezhető
precíziós terméknek, ezért kénytelen voltam a fokok közötti átlagtávolsággal
kalkulálni. Miután ráuntam a mérőszalag felettébb határozatlan lóbázására,
rövidúton megállapodtam magammal, mégpedig éppen 83 milliméterben.
Komolyan mondom, hogy ezen a létrán annyira csálén áll minden, hogy
részemről meg mernék rá esküdni, hogy ezt ipari tanulók készítették.

 

 

Mi az, hogy miért ilyen komor a tekintetem? Nos azért, mert idén valahogy nem
akarnak beindulni ezek a farigcsálós dolgok. Éppen ezért is álltam ma bele,
ebbe a nagyon egyszerű feladatba. Mert ugye ami most készül, ahhoz
nem kell semmi más, csak egy darabka fa. Se ragasztva, se
festve, se csavarozva nem lesz rajta semmi.

 

 

A project harmadik lépéseként (igen, harmadik, hiszen a felvetés és a felmérés már
megvolt) kiválasztom az alkalmas fadarabot, az idők folyamán valószínűtlen
mennyiségben felhalmozott fadarabkészletemből. Hogy mi a baj ezzel
a képpel? (már persze azon kívül, hogy homályos) Nos az, hogy
a fadarabok között látható egy műanyag tepsi szerűség, ami
a WC tartályunk teteje. Vagyis hiába készítem el a létra szárait
összetartó fadarabot, még a lakás legkisebb helyiségében is marad
valami, ami nincs kész. Persze ezt csak így a képet utólag nézve
állapítottam meg. Szóval én már látom is, hogy lesz egy újabb
project, melyben méltó helyére helyezem a tartály tetejét.

 

 

Ez így első ránézésre annyira hülyén néz ki, hogy mivel átláthatatlan, ezért
inkább leírom az összeállítás lényegét. A háttérben egy hokedli van,
melyre, hogy meg legyen a magassága, egy hosszúszárú talpas
lámpát állítottam. Az előtérben a kedvenc satupadom áll.

 

 

Fadarab, mérőszalag, toll. Ahogy ezeket ide kiraktam, illetve lefényképeztem,
azonnal le is kellett cserélnem a mérőszalagot egy derékszögű vonalzóra.

 

 

Ennyire egyszerű a terv. Ugyan nincs berajzolva, hogy melyik vonal mire szolgál,
csakhogy nem is kell, hiszen csak nem felejtem már el azon öt perc alatt, amíg
kivágom. Ekkor megjelent a pinceajtóban taxis Laci a földszintről, és úgy
elvonta a figyelmem a munkadarabról a mindenféle különös dolgokat
irogató mobiltelefonjával, hogy mintegy két perc múlva újra kellett
gondolnom az egészet. Mondjuk semmi baj sem lenne belőle,
ha tegyük fel elrontanám, mert a tömegből kiválasztott
fadarabból akár még három ilyen izé is kitelik.

 

 

Ez a satupad, az amúgy családi örökségként alkalmazott hokedli
szélén fűrészeléshez képest, ez annyira kényelmes, pláne
biztonságos, hogy bátran rámondhatom, szeretem!

 

 

Kikapcsoltam a motoros fűrészen az előtolást, hogy ne tépje fel az anyag szélét.
Így mondjuk sokkal tovább tart tologatni, hiszen nem magától halad előre,
nem harap az anyagba, hanem tolni kell, no de mivégre lenne már az
a fene nagy sietség, mikor öt perc fűrészelnivaló sincs az anyagon.
Amúgy éppen azt látjuk, amint a szerző fúrt lyuk helyett magával
a fűrészgéppel oldja meg a kilencven fokos kanyarodás kérdését.

 

 

Egy tolás innen, egy tolás onnan, és már készen is van a fűrészmunka fele!

 

 

Teljesen felesleges megkérdezned, hogy miért csapom le ferdére,
mert kérdés nélkül is elárulom, hogy azért, hogy szép legyen.

 

 

Na ugye, hogy szép lett!
Na jó, majd még csak mindjárt lesz szép.

 

 

Mivel lusta voltam kétmilliméternyit tologatni a fűrészt a keményfában,
ezért a feladat nagyját a motoros fűrésszel intéztem el.

 

 

Persze azért még reszelni is kell egy kicsit, de ez már inkább csak
amolyan simítás, szóval már nem az anyag fogyása a cél.

 

 

Az apróbb dolgokhoz a satupad helyett jobban illik a satu.

 

 

Újabb farigcsálok cikk lesz, mikor is készítek egy rendes befogót a szalagcsiszolóhoz,
amit bele, vagy hozzá lehet fogatni a satupadhoz. Lesz tárgyasztala is, hogy ne
csesszem el folyton a kézből csiszolt dolgok oldalainak merőlegességét.

 

 

Bevallom, hogy nem volt előre eltervezve a formája. Egészen egyszerűen
csak olyan lett, amilyen alakzatot épp felskicceltem a fadarabra.
Mindezen trehányságtól függetlenül, szerintem szép lett.

 

 

Még egy utolsó ellenőrzés, hogy tartottam-e az egyetlen tartandó méretet,
vagyis a belső nyílást. Mivel csak erre az egyetlen méretre kellett
ügyelnem, így csodák csodája, sikerült nem elcsesznem.

 

 

Nem azért tettem le immáron az asztalomra, hogy gyönyörködjek benne
(na jó, egy kicsit azért is), hanem csak azért, mert hoztam magammal
a pincéből egy csomó minden mást is. Például virágládában földet.

 

 

Ide be kellett volna szúrnom egy videót, melyen az a megható történés
lett volna megörökítve, amint a szerző ezen zseniális megoldás
dicséreteként, mindkét kezével büszkén veregeti vállát.

 

 

Aztán ahogy az elért hihetetlen sikertől megrészegülve kihátráltam a vécéből,
azonmód szemembe tűnt egy újabb félbehagyott farigcsálós projekt. Újabb?
Újabb a frászt! Megvan ez is már több éves. Ebből a darab deszkából egy
zacskózáró tartó alkalmatosság készül a konyhába. Az, hogy készül,
az persze erős túlzás, de ha a létraszárakat összefogó fadarab
elkészült, egyszer talán ezt is összehozom valahogy.

 

 

A háttérben megbúvó zöld bőrönd egy Terta 811-es magnó. Már majdnem levittem
a pincébe, mondván minek legyen fent, ha úgysem rakom össze? Csak aztán
az összes többi futó projektre ráindítottam egy újabbat, miszerint minden
hónapban szét kell szerelnem valamit (vagy mint most össze), ami már
nagyon régóta húzódik. Mondjuk szó nincs róla, hogy keresnem kéne
az elmarad alanyokat, merthogy mindenfelé ilyenek hevernek. Persze
azért van némi haladás is, hiszen a virágosláda mögött megbúvó, amúgy
egyszerűen csak nagyon koszosnak hívott Philips táskarádiót például már
szétszedtem. Viszont az esernyő mögötti mikrofonos BEAG fülest még nem.

 

 

Szóval az úgy volt, hogy feljöttem a pincéből, kicsit pakolásztam, majd úgy
döntöttem, hogy épp itt az ideje leülni vacsorázni. Kisvártatva meglepetéssel
vettem tudomásul a kenyeres doboz ürességét. Benéztem a spájzba. Sajnos nem
volt se gyümölcs, se rágcsálnivaló. Pizza sem volt a mélyhűtőben. Így jár az, aki
azt játszza, hogy mindent felzabál, hogy elfogyjanak otthonról a régi dolgok.
A kishűtőben találtam fél adag tegnapról maradt főtt krumplit, melynek
felhasználásával készültek a képen látható krumplispogácsák, de
ezek elkészülte már végképp nem témája ennek a cikknek.

 

 

Másnap reggel meglepve tekintettem a papírgurigákra, de nem a budipapírmanó,
látogatott meg ajándékaival, hanem csak én voltam már megint trehány...

Utóirat:
Aki úgy érzi, hogy fel van iratkozva a hírlevélre, de nem kapja, az nézze meg
a Gmail (esetleg Freemail) fiókját webfelület alól. Ott leszek a spam mappában...