Hall
(szőnyegcsere okán apróra)

Szóval az úgy volt, hogy csak úgy céltalanul elmentünk az asszonnyal sétálni.
A céltalanság egészen addig stimmelt, míg be nem tértünk a Hős utcai TTL szőnyeg
és függöny áruházba. Ekkor előkerült a zsebemből egy cetli, melyre az volt írva: 260x67
Ekkora a mérete az ágyam előtt elterülő futószőnyegnek. Mivel az ár igen nyomott volt
(2000 / méter), megvettem a szőnyeget. Jó vétel volt. Ez meg egy egész jó kép,
bár a konyhakő kicsit becsillant. Szóval az van, hogy le kell teríteni
a szőnyeget. Erről az egyszerűnek tűnő, más lakásban talán
valóban egyszerű folyamatról szól az alábbi történet.

 

 

A nyúl éppen indul valahova, a mackó meg a plafont nézi.
Ezek tuti nem fognak nekem segíteni!

 

 

A szőnyegterítésben igen fontos momentum a paprikapalánták napoztatása.

 

 

Mily szépen süt a nap... Pár felhő az égen...
Ha nem állunk neki, sosem leszünk készen!

 

 

Bekapcsoltam a vakut. Alaposan felülírta a fényviszonyokat.
Most olybá tűnik, mintha már este lenne, pedig nem.
Persze majd később még lesz, meg újra reggel,
s ez még jó párszor ismétlődni fog, mire
végre minden ismét a helyére kerül.

 

 

Ha a szőrállatok nem is, de az asszony biztosan segít. Persze most még csak abban, hogy
rutinosan belelóg a képbe. De tudja ezt ő jobban is. A lényeg, hogy szeret rendezkedni,
pakolászni. Én már kevésbé. Persze ez nem teljesen igaz, mert én is szeretek jó nagy
rumlit csinálni, meg turkálni a dobozaimban, meg ide-oda rakosgatni a lomtengert.
Ami ebben a mostani projectben némiképp riasztó hatású, az az, hogy már
előre tudom, hogy napokig nem lesz összerakva a szobám.

 

 

Akkora a Hi-Fi torony, hogy ki sem fér a képernyőre! Mennyire vágytam egy ilyenre...
Bezzeg most, hogy már van -bár közben eltelt harminc év- be sem nagyon kapcsolom.

 

 

Az előbb láttuk a gépeket, melyekre mindig is vágytam. Ide alulra meg be van dugva
amivel kezdtem. A zöld füles bőröndöcske ugyanis egy Terta811-es magnó.

 

 

A nagy AKAI mögé el van bújva egy kisebb.
Ha már úgy is szétszedjük a szobát, az is feladat, hogy ezentúl ez ne így legyen.

 

 

Az ágyon a terítő barnás, az ágy faszínű barna, a szőnyeg meg zöld.
Annyira nem illik ide ez a zöld szőnyeg, hogy még én is látom.
Nem is örültem neki, mikor kaptam. Az előző piros volt...

 

 

Mondjuk a piros sem ment színben a barnához, de még mindig jobb volt, mint ez a zöld.

 

 

Nekem tetszik.
Bár most meg nagyon barna lett a szoba...

 

 

Akkor is jó döntés volt! Az a zöld, az egyáltalán nem illik ide.
A régi szőnyeget rásózom anyámra, jó lesz a telekre.
Amúgy a réginek a koszon kívül semmi baja.

 

 

Hi-Fi torony el, régi szőnyeg fel, új szőnyeg le, torony vissza.
Ej! Ha a dolgok ennyire egyszerűek volnának...
De nem. Már csak azért sem, mert
 a toronyban szétszedetlen
gépeim laknak.
Haladjunk...

 

 

Kezdésnek a magnó tetejéről nagy valószínűséggel lehulló szőrállatokat kell elrámolni.
Ezek a jószágok nálunk az egész lakást belelakták. Mondjuk nem panaszkodom.
Igen kedvesek. Sosem kérnek enni, és még csak sétáltatni sem kell őket.

 

 

Jobb ezt lefényképezni, és akkor nem lesz gond a visszakábelezésnél.

 

 

Miután a nagy AKAI magnót átvittem a másik szobába, jöjjön valami könnyebb.

 

 

Mert bevallom, ezt a "dögöt" mindenképp szeretem, de cipelni azt speciel nem.
Jó ez a magnó. Már csak azért is, mert már szétszedtem, s ha megemlítem,
csak be kell szúrnom a linkjét. Bezzeg a szekrénysorban megbúvó
Tesla NZC 420, meg a felette fénylő Videoton receiver...
De egyszer majd ők is bizton sorra kerülnek.

 

 

 

Mennyivel könnyebb kivinni a szobából az éjjeliszekrényt úgy,
hogy van neki kereke. Persze ezt is én követtem el.
Meg az elődjét is. Az előd négy papírdoboz
volt, egy barna színű terítővel letakarva.

 

 

A torony aljából az apróságokat átrámolom a nagyszobába.

 

 

Magát a tornyot nem olyan egyszerű kivinni, mert a mozgását behatárolják a kábelek.
Persze semmi gond, kihúzom őket. Néhány részlet azért feladta a leckét. Például elsőre
nem ugrott be (mert nem is láttam a csatlakozót), hogyan is jön ki a kábel a nyomtatóból.

 

 

 

Miután megszabadítottam kábeleitől, már könnyedén kitolható. Mondjuk most épp húzom, de
ez mindegy. A lényeg, hogy van kereke. Ez eredetileg nem így volt. Mikor ez a torony készült,
még nem lehetett a boltban kerekeket kapni. Persze mindig volt valami, csak választék nem.
Így került a monstrum aljára egy elég gyengécske kerék, ami eredetileg valami háztartási
gépé volt. Egyrészt hamarost összeroppant a súlytól, másrészt eleve nem lógott ki
annyira, hogy a süppedős szőnyegen is mozgatni tudjam. Ezt a problémát úgy
hidaltam át, hogy a torony alatt is volt egy ugyanolyan bútorlap, mint amilyen
polcokon a gépek ülnek. Ha a tornyot mondjuk valami kábelmizéria miatt előre akartam
húzni, akkor az nem volt ám olyan egyszerű, hogy csak úgy elkezdhettem húzni! Ha így tettem,
azonnal lejött az alátett bútorlapról. Ezért volt egy másik bútorlapom is, amit a torony alatt
lévő elé tettem, s erre húztam át a tornyot. Ez így annyira bonyolult volt, meg idegesítő,
meg többször sikertelen (beesett a kerék a két bútorlap közé), hogy végül kapott a torony
négy körbe forgó kereket. Most már persze könnyű, hiszen van kerék a boltban rogyásig...

 

 

Olyan fura, hogy üres lett a ez a ficak. Persze nem volt teljesen az, mert a szőnyegen
hevertek a mindenféle lelógó kábelek. Összefogtam őket kötegelővel.
Érzem én, hogy most pár napig nem jön ide vissza a torony...

 

 

 

A torony helyén nem csak űr, nem csak drótok, de rengeteg por is maradt.
Ez persze nem csoda, hiszen itt nem szoktunk porszívózni, mert nem
lehet odaférni. Hát most igen. Menten ki is használom az alkalmat.

 

 

Hi-Fi torony a nagyszobában, hátulról. Mindenesetre szokatlan látvány.

 

 

Az ilyen vastagságú por ellenben nem. Van, ahol nem is látszik ki a faminta a por alól.
Szegény nyomtatóm is... De ki takarít Hi-Fi tornyot hátulról?
Kár volt kérdezni... Majd mindjárt én...

 

 

Ez egy amolyan -mi hol volt- kép, hogy összeszereléskor visszataláljak a kábelekkel.
Mondjuk minden kábel fekete. No de ha egyszer sikerült normálisan
összekábeleznem a gépeket, akkor másodjára is fog!
Konkrétan ezt hívják elbizakodottságnak.

 

 

Nagyon úgy néz ki, hogy ezt sem úszom meg. Alapjaiban véve akár maradhatnának is
a polcokon heverő jószágok, csakhogy útban vannak a nagy AKAI
magnónak, amit nem lehet betolni a polctól a falig.

 

 

Az alsó polc a lámpával marad, de a felette lévőt ki kell szedni. Vagy le kell belőle vágni.
Vagy keresni kell helyette egy kis deszkát a pincében. A polc bal oldali tartóját pedig le
kell csavarozni. Mit is mondhatnék? Ne vegyetek futószőnyeget! Szalad tőle a lakás!

 

 

Ha már úgy is az van, hogy épp nincs útban a Hi-Fi torony az ágynak, hát kihúzom.
Nincs ez olyan sűrűn, hogy ki lehetne hagyni egy alkalmi takarítást.

 

 

Az ágy és a falvédő közé csak úgy lehet beférni, ha elhúzom az ágyat a faltól.
Ezt viszont alapesetben nem lehet megtenni a Hi-Fi toronytól, és
az ágy előtt heverő, az ágy lába alatt futó szőnyegtől.

 

 

 

Ha Andi már úgy is bent van a résben, pusztán jóindulatból beadtam neki a porszívót.
Ha meg már úgy is porszívózik, már túl is ment a határon (ágy vége),
s a dobozaim húzkodja, hogy azokat is jól megporszívózza.

 

 

Aztán -ha már úgy is épp nagytakarítás van- Andi fel is mosott. Gondolkodóba estem.
Bedobjak Andinak az ágy mögé egy ecsetet, meg egy doboz parketta lakkot?
 Végül lemondtam róla, mert még képes, és fellakkozza nekem a szobát.
Mondjuk ez azért nem volna egy akkora baj, csakhogy ehhez nekem
ki kellene cuccolnom az íróasztalt. Ezt múltkor félig már eljátszottam.
Végül arra a következtetésre jutottam, most ebből valahogy nem kérnék...

 

 

Míg az asszony odakint takarít, én nézegetem a művem. Az úgy volt, hogy mikor a Réka
szekrénysort vettük (háttérben), kevés volt hozzá a polctartó pöcök. Bementem a Domus
áruházba, s kerestem egy eladó forma embert. Mondom neki: Kéne egy marék polctartó
pöcök a Réka szekrénysorhoz. Ühüm. Mondta, majd eltűnt. Perc elteltével előkerült,
s a tenyerembe szórt egy csomó polctartó pöcköt. Tessék. Mondta, majd elviharzott.
Kicsit bambultam, hogy fizetni vajon hol kell, s pláne mennyit? Aztán leesett, hogy mivel
melósruhában voltam (mászkálós hosszúköpeny), az eladó kolléga kollégának nézett.
Akkor ezt olcsón megúsztam. Szóval volt egy nagymarék fölös pöcköm (nem kellett
mind a szekrénysorhoz), csak nem volt a pöckökhöz Hi-Fi tornyom. A szocializmusban
még egy darab deszkát szerezni sem volt egyszerű! Na jó. Nem ússzátok meg. Ha már
belekezdtem, elmesélem. Bementem abba az egyetlen boltba, ahol faárút lehetett kapni
barkácsoláshoz. Ma ezt nemes egyszerűséggel lapszabászatnak hívják, s lépten nyomon
belefut az ember. Azonban a 80-as években ez nem így volt! Én Budapesten csak
egyetlen ilyen boltot ismertem, mégpedig a Diószeghy Sámuel utca elején,
a Kálvária térnél. Bementem, körbenéztem. Laminált barna bútorlap, fehér szegéllyel.
Darabja 44 forint volt. Először lemértem, hogy ráférnek-e a gépeim. Ráfértek. Vettem
a polcdeszkából egy tucatot. Rákérdeztem, hogy mégis mibe kerülne nekem (ha már
úgy is itt vagyok alapon) levágatnám méretre, persze rétegelt lemezből a tetejét alját,
meg az oldallapokat. Nem akarok túlozni, de valami horribilis árat mondtak.
Szóval ott tartottam, hogy megvoltak a polcok, de nem voltak oldallapok.
Panaszoltam is e tarthatatlan állapotot a kollégáknak délután az öltözőben.
Erre jött egy azonnali felajánlás, hogy 500-ért (pedig méretet még nem is mondtam)
egy a tévében (akkor még csak Magyar tévé volt, két csatornával) díszletesként dolgozó
ismerős leszabja. Az 500 forint az már baráti ár volt, pedig nem is ismertük egymást.
A famintás fekete tapéta többe volt! A csavarok, amik a Hi-Fi tornyot összetartják,
a Haller utca 32-es számú ház szervizfolyosóján található telefonos kötődobozok
tetejét tartották eredetileg. No nem azért szedtem ki őket, mert kellettek a csavarok.
hanem csak azért, mert öt méterenként volt egy kötődoboz, nekem meg nem volt
kedvem annyi sok csavart visszatekerni. No meg az is igaz volt, hogy csavart sem
lehetett csak úgy bármifélét kapni. A hátlapon körbefutó alumínium szegélyt
pedig egy barátom akarta épp kidobni. A sarkokban félbevágott, nagyfeszültségre
figyelmeztető táblákat láthatunk. A konnektorsor a torony aljában pedig az akkoriban
éppen fénykorát élő lengyel piacról származik. Ilyen bonyolult volt akkoriban az élet...
No de mit is akartam mondani? Hát azt, hogy a képen látható lyuksereg azt a célt
szolgálja, hogy a polcokat a tornyon belül öt milliméteres pontossággal lehessen
beállítani. Mert ugye ki tudja, a legközelebbi beszerzéskor mekkora gép esik be?

 

 

Gyönyörűség te! Ez egy viszonylag új szerzemény. Volt régen ilyenem, csak eladtam.
Mikor láttam, hogy évek óta nem kapcsoltam be, nem tartogattam tovább. Aztán
meg annyira hiányzott a látványa, hogy vettem egyet. Ugyan nem használom
(hiszen dísznek van), de ha a régiben GX fejek voltak, vettem hát ebbe is.
Ennyi kalandozás után igazán csinálhatnék akár valami értelmeset is...

 

 

Például kiüríthetném a teljesen megtelt porszívót.
Ilyenkor látni, hogy mekkora itt a por. Na jó, amúgy is látni...

 

 

Andi annyira belejött a takarításba (anyai örökség),
hogy az íróasztalom környékét is felmosta.

 

 

 

Míg a szoba felszárad, leültünk beszélgetni. Jelen beszélgetésből kiderül, miért nem
szabad otthon asszonyt tartani. Ezek képesek, és mindenre emlékeznek!

 

 

Szóval ott tartottam a torony történetének mesélésében, hogy nagy boldogan hazahoztam
a sok deszkát. Kifúrtam a rengeteg sok lyukat. Letapétáztam az elemeket, majd szépen
összecsavaroztam őket. Ekkor derült ki, hogy nyeklik az egész. Nem csoda, hiszen nem
volt hátlap, ami mondjuk egy szekrényt összetart. Én meg nem is akartam, hogy legyen
hátlap, mert akkor nem tudok szabadon kábelezni. Először úgy volt, hogy mégiscsak
rendelek a tévés kollégától egy deszkát hátlapnak, amit mint a szita, kilyuggatok.
Öt centis perem, vízszintesen meg tíz centis rések, szintén öt centi meghagyott
deszkával. A gépek meg vagy ott lesznek, ahol a rés, vagy nem. A lényeg, hogy
befér a kezem a tíz centis résen. Ezt az ötletet feladtam. Lett helyette körben
(a korábban már látott) alumínium szegély, a sarkokban pedig a vastag alumínium
lemezből készült erősítés. Betettem próbából egy polcot. Jól állt. Betettem csak úgy
találomra egy másikat. Jól állt. Ekkor próbaképp megbökdöstem az építményt.
Erre a polcok eleje leesett. Nem csoda, hiszen hiába bármi merevítés hátul,
ha elől nem tartja össze semmi az oldallapokat. Ezért van keresztben
az előerősítő előtt az a fekete rúd. (meg a párja valahol lentebb)
A lényeg, hogy jól jött ki. Illetve most az van, hogy nem
jön ki. Már úgy értem, hogy az előerősítő előre.

 

 

Ha előre nem, akkor majd kijön hátra. Ha már úgy is darabokban az egész, akkor
szét is szedem az eddig be nem mutatott gépeket. Ez ugyan kissé elhúzódóvá teszi
a szőnyegcserés projectet, de ha nem most, akkor mégis mikor? Ha meg már úgy
is kiürítem a tornyot, akkor teljesen (intenzív portalanítás) ki is takarítom.

 

 

A porrongyomat megette a galád porszívó.
Konkurenciaharc!

 

 

A gépeim a szoba jobb sarkában. A nyomtató is a Hi-Fi toronyban kapott helyet.
Azért ott, mert másutt egyszerűen nem fért el a szobámban.

 

 

A szoba bal sarkában a nagy AKAI orsós, meg az éjjeliszekrényem. Persze ennek az
éjjeliszekrénynek is van története. Évtizedeken át úgy nézett ki az éjjeliszekrény,
hogy néhány egymásra helyezett telefonos papírdoboz, egy bézs szín terítővel
leborítva. Aztán egyszer úgy gondoltam, épp kedvem van, meg bútorlapom,
meg szerszámom. Évekkel később pedig felkerült az i-re a pont.
Sarkot is kapott a szekrényke.

 

 

Ha már úgy is kint van belőle minden, így valószínűleg nem zuhannak le a polcok.

 

 

Úgy értem attól, ha kitekerem az első összekötő rudat tartó csavarokat.
Már csak azért, mert ilyen ronda a fejük. Ugyan semmibe sem tartana
kiigazítani a hibát (kigyilkolt slicc), de egyszerűbb cserélni a csavart.

 

 

Mégpedig erre.
Mikor a tornyot összeraktam, még nem voltak ilyen szép csavarjaim.

 

 

Andi nekiállt leteríteni a szőnyeget. Gondoltam videón is megörökítem a nagy eseményt.
Erre azt mondta, hogy nem akar szerepelni. Meg azt is, hogy úgy is letörölteti velem.

 

 

 

Én meg úgy vagyok vele, csak ezért nem fogok hívni egy szép lányt,
mert ő épp nem tetszik magának. Nekem tetszik és kész!

 

 

Ennyi munka után azért felmerül bennem a kérdés: Ki a szart érdekelt a szőnyeg színe?

 

 

Persze így azért harmonikusabb, mint az a hülye zöld. No de meddig fog ez tartani?
Vajon ki lesz az első, aki lekávézza? Én voltam. Illetve az asztali lámpából a 150
Wattos izzó. Illetve a belőle kirepülő ónpetty. De az már egy másik történet...

 

 

A régi szőnyeg a sarokban áll összecsavarva, a kábelek pedig a kilincsen lógnak.
Én meg itt állok (épp lógok) a szoba közepén, a rumlitól becsavarodva.

 

 

Ezek a kazetták nem a magnóhoz tartoznak, hanem a gépek hátuljához,
ugyanis ezekkel vannak kitámasztva, hogy ne csússzanak ki hátul.
Illetve, hogy ne csússzanak be. Nagyrészük ugyanis túl könnyű
ahhoz, hogy megálljon a saját lábán, mikor megnyomom
rajtuk valamely nagyobb erőt igénylő gombot.

 

 

Ezt a kazettát a 80-as években vettem a Skála-Coop büféjében. Keravillban akkoriban
ilyesmi még nem nagyon volt, csak Polimer. A Polimer kazettában (és orsókon)
olyan szalag volt, amit a gyártója (jellemzően BASF) valamely minőségi
okból selejtnek ítélt. Ezt kaptuk meg olcsón. A lényeg a lényeg.
Mivel még nem láttam ilyet, fonetikusan mondtam ki a nevét.

 

 

Lementünk a pincébe polcért. Szerintem kell lennie valahol egy marék polcnak
a rendszerhez. Persze nem itt. Miért is lenne bármi ott, ahol lennie kéne?
Vagyis a többi faanyag között. Persze a lényeg, hogy meglett. A másik
pincében volt. Elzáratlanul. Az aprítani való deszkadarabok között...

 

 

 

Remek munkamegosztás! Én kamerázok, Andi meg viszi a polcot.
Amennyiben jól teljesít, komolyabb feladatokat (például
tűzifa felhordása télen kosárszám) is rá fogok bízni.

 

 

Nem értettem pontosan, hogy mi történt vele, de valamitől teljesen be volt feketedve.
Nem mindegy? Kicsit többet kapott a vizes ruhás letörlésnél. Majd megszárad...

 

 

Mondjuk ha hagytam volna a kádban, hogy legalább a nagyja lecsepegjen...

 

 

Majd a napocska elintézi a szárítást.

 

 

Nagyon át kell rendeznem, hogy a félhossznyi eltűnő polc ellenére minden visszaférjen.
Érthetetlen módon az ilyen "kevesebb polcon kell elférni" projectjeim,
eddig valahogy mindig kifejezetten sikertelenül zárultak.

 

 

Természetesen most sem jött össze. Ha nem, hát nem...
Ezért csaltunk kicsit a lomokkal.

 

 

A szőrállatok mennek a mosásba, de addig is a rumli jegyében az asztalon ücsörögnek.

 

 

Persze semmi sem olyan egyszerű, mint az elsőre látszik. Hogy a pincéből hozott polc
kicsit hosszabb, az még csak hagyján, mert a hossza elfér. De a szélte nem, mert
szélesebb. Már úgy értem, szélesebb, mint a polctartóban a hely. Ha már úgy
is belefogtunk, nem mindegy? Szétborítjuk a szoba másik sarkát is. Ide befér
a fekete szélű polc, csak itt sem oda, ahová Andi épp most tolja be. Persze
befért ide is, csak odébb kellett tenni, mert nem tudtam tőle visszaakasztani
a falra az üzenetrögzítőt. No nem mintha az utóbbi években járt volna benne áram...

 

 

Az elért részeredmény, hogy a torony feletti polcrész lerövidült. Be fog férni a nagy
AKAI magnó a torony tetejére úgy, hogy majd hátra lehet tolni egészen a falig.
Eddig jó! Csak most meg az van, hogy hová teszem a kis AKAI magnót?

 

 

Ide. Itt legalább látom. Nem panaszkodom, hiszen az egyáltalán
nem baj, ha az ember szép tárgyakkal van körülvéve.

 

 

Mert ezek mondjuk nem szépek. Pláne nem, a szoba mondhatni fő helyén!
(eddig ugyanis ők voltak középen a polcon) A papírdobozban egy orosz
tévéfoci van, amit már ezer éve elígértem. A zöld elejű doboz szintén
orosz, és szintén rég oda van ígérve. Amúgy órásrádió a szentem.
Most, hogy végre leszedtem őket a polcról, a szokottnál jobban
útban vannak. (nagyszobában) Talán szét is szedem őket.
Persze nem, mert csak mondogatom magamnak...

 

 

Felkerül a kis AKAI magnó a polcra. Aztán rövidesen le.
Azért nem volt jó helyen, mert pont a szemembe tükrözte a plexije a csillárt.

 

 

Már úgy is annyira benne vagyunk a pakolásban, hogy ezen ne múljék.
Egy polccal fentebb került, így már nem tükröz a szemembe.
Gondolkodtam rajta, hogy bekábelezem, de végül
lemondtam róla. Úgy sem kapcsolnám be...
Na de most meg hol van róla a plexi?

 

 

Kicsi a lakás, úgyhogy gyorsan meglett. (ez persze nem mindig van így)
Akkor eddig jók vagyunk. Ugyan a szőrállatok a mosógépben keringőznek...

 

 

...ez a doboz meg egyáltalán nem ide való. De mára szerintem elég volt!
(érzem én, hogy már holnapra is, csak nem akarok annyira előreszaladni)

 

 

Hogy a sarok ne legyen annyira üres, a Hi-Fi torony helyére toltam az éjjeliszekrényt.
Amúgy régen is itt volt, csak persze nem ez, hanem az elődje, amit még apukám
asztaloskodott össze. De az már tényleg nagyon régen volt. Öcsém tartotta
rajta az M8... Illetve nem is! M20-as magnója volt. Olyanom is van...

 

 

Szegény gépeim...
Mondjuk holnapig kibírják a sarokban való ücsörgést.

 

 

Betettem a toronyba a nyomtatót, meg a végfokot. Ezeket nem piszkálom. Egyrészt
a QUAD405-öst már láttuk, a nyomtatóm pedig nem áll szándékomban szétszedni.

 

 

Először az előerősítőmet szedtem szét, majd tettem vissza a helyére.
Ez így logikus, hiszen ebbe a gépbe van bedugva az összes többiből jövő kábel.

 

 

Minden gépet szétszedtem, letakarítottam, megfényképeztem. Innen már sejthető is,
hogy az elkövetkező cikkek a Denon DCD 820-as CD játszómról,
meg a Technics 232-es deckemről fognak szólni.

 

 

 

Érdekes, de a gyerek kezében nem kacsázik annyira a kamera, mint az enyémben.
Bizonyíték erre az a kis videó, melyet kiváló barátom a... Most majdnem
azt írtam snittekből, de az igazság az, hogy a sittekből vágott össze.

 

 

Ez meg azért kellett, mert csak úgy mellékesen -ha már úgy is kint a helyéről a torony-
véghezvittem egy régi álmom. Azaz kiépítettem egy kábelt a Hi-Fi torony, illetve
a benne rejtező előerősítő és az asztalom között. Ez azért jó, mert ha éppen
valami audió cuccot bizergálok, nem kell keresztbekábelezni a szobát.
Valamivel ki kellett próbálni a kábelt. Pontosabban szólva azt, hogy
mely RCA dugó mely lyukba való az előerősítőm hátába. Hát nem
pont ez az UWERTURA magnó volt kéznél? Akarom mondani, láb
alatt. De már mióta... Természetesen idővel majd ezt is jól szétszedem.

 

 

Kikérem magamnak! Ez nem drótgubanc! Ha sok a drót, akkor így néz ki a rend.

 

 

Haladunk. Bár ha lefelé nézek, akkor az éjjeliszekrény hibádzik,
ha meg felfelé, akkor a GX630-as monstrum.

 

 

Minden (vagy legalábbis majdnem minden) a helyén. Bekapcsoltam a gépeket szépen
sorban, működik-e minden. Működik. Beindítom az orsós óriást. No mi szól belőle?

 

 

 

Igen, ez kérem varázslat!

 

 

Ez nem varázslat volna, hanem munka. Méghozzá igencsak sok munka. Akkora hévvel
álltam neki kipofozni ezt a magnót, hogy egyszer csak elfogyott a lendület. Azóta
(ez öt évet jelent) hányódik a szobában szegényke. Ez (illetve egy ilyen) volt
az első magnóm. Háromszáz forintomba került. De erről majd akkor
mesélek, ha egyszer méltóztatok eljutni a sorban őkelméig.

 

 

Ekkora rumli (a gépek szétszerelését még nem is láttátok) csak azért, hogy
mikor felkeléskor kinézek az ágyból, ne zöldet, hanem barnát lássak.
Ha leszartam volna az egész szőnyegcserét, az is barna lenne...

 

 

Betömszködtem a maradék gépeket a helyükre. Egyszer itt is rend lesz. Azt hittem,
hogy a jelenlegi tempónál gyorsabban fogok tudni haladni, a szobát szétszedni való
tárgyak iszonyú nyomása alól felszabadító projecttel. De ha nem hát nem.
Egyszer úgy is elfogynak a tárgyak. A Hi-Fi torony már kész.
Az MK27-es magnót pedig most nem említem meg,
hogy ne kelljen visszajönnöm beszúrni a linkjét.

 

 

Mielőtt az eldugott masinák boncolásának nekiállnék, előbb még a polcról lekerült
gépeket kell bemutatnom. Már csak azért is, mert ezek itt nagyon útban vannak.

 

 

Éjjeliszekrény, kék doboz, mackók. Mára itt a vége...

Utóirat:
Aki úgy érzi, hogy fel van iratkozva a hírlevélre, de nem kapja, az nézze meg
a Gmail (esetleg Freemail) fiókját webfelület alól. Ott leszek a spam mappában.