Székfelújítás
(nem szeretem játék)

Szétment a szék amin eddig ültem. Olyan az állaga, hogy erősen a kuka felé orientálódik.
Megnéztem, mibe fájna egy hasonló szék. No! Annyit most nem adok érte.
Mint lehetőség felmerült, hogy megjavítom amin most ülök.
Hegeszteni kéne. Azt egyrészt nincs mivel, másrészt
nem is tudok. A régit csak reszelni kell. Csak...
Csak? Csak ezért tettem félre, ide a pincébe.

 

 

Az úgy szokott lenni, hogy a tárgyak először az előszobában állomásoznak.
Mondjuk ez nem lesz itt sokáig, de csak mert nem fér el.
Persze elfér ez, csak én nem férek el tőle.

 

 

Milyen rendes is vagyok én, hogy még egy amúgy kidobásra szánt széket
is úgy teszek el a pincébe, hogy védelmül folpackba tekerem.

 

 

Miért is került ez a szék a pincébe? Hát hogy néz ki ez a kárpit? Hiába rakott rá egy szép
pókhálós foltot az asszony, a foszlás -mint valami fertőzés- egyre csak terjedt tovább.
Ezt a széket nem olyan egyszerű újrakárpitozni, mint úgy általában a többit,
mert sajnálatos módon nem igazán hagyja magát szétszedni.

 

 

A szélén - ott ahol megtámaszkodni szoktam - volt élelmük leginkább a gombáknak.
Egyrészt mindegy, mert ez a kárpit úgyis kuka, másrészt honnan került ide gomba?
Persze egy pincében bármi előfordulhat...

 

 

Eddig jó, de ez még csak négy csavar kitekerését jelenti.
A komplikációk majd még csak ezután következnek!

 

 

Nem egy oldható típusú kötés. Nagyon tudom utálni! Meg fogom nézni összeszereléskor
(hogy én ma (?) milyen elbizakodott vagyok), hogy nem-e lehetne kiváltani csavarral.

 

 

Ezek a rejtekcsavarok eredetileg nem látszanak, mert van itt egy szépen takaró fedél.
Aztán le van még burkolva hátulról, és részben alulról is.

 

 

Jobbra az alsó burkolatot látjuk.
Azért bordás a széle, hogy jó fogás essen rajta.

 

 

Most van annyira szétszedve, hogy tovább már nem is tudom.
Legalábbis a kárpitozott részeket nem.

 

 

A háttámla kárpitjának nincs semmi baja. Persze koszos, de mivel az alaplemez
műanyag, ezért ahogy van, kimoshatom. Viszont úgy érzem, hogy az ülőke
résszel még bajok lesznek. Egyszer régen már feladtam a szétszedését.
Hiába is döfködtem alá a csavarhúzóm, egyáltalán nem jött szét!

 

 

Most nem volt választásom a szétszedést illetően. Illetve épp van egy (széteső félben lévő)
másik székem, amiben ülhetek. Addig addig feszegettem a legnagyobbik kéknyelű
csavarhúzómmal, míg szét nem jött. Az összetevőknek sajnos csak egy része
élte túl a procedúrát. Persze utólag könnyű okosnak lenni... Ha előre
tudtam volna, hogy mégis mi a csuda tartja össze olyan erősen...

 

 

...akkor nem tördeltem volna le a kárpitozott műanyag alap szélét, a kétbalkezes
feszegetésemmel. Most már persze mindegy... Majd faragok egy újat...

 

 

Ahogy van, megy az egész miskulancia a kádba.

 

 

Itt (az ágy és a cserépkályha között) biztonsággal száradhatnak az összetevők.
Ugyan nincs begyújtva a cserépkályhába, de itt legalább nem rúgok beléjük.
Szóval nem is annyira a lomok, mint inkább én vagyok biztonságban.

 

 

Az a kis foszlás az ülőkén engem annyira nem zavart. Ha zavart volna, kapott volna
a szék egy szép egybe huzatot. Rá lett volna masnizva, oszt kész. Ami ennek
a széknek a fő hibája, az az, hogy a gázrugót, pontosabban szólva a liftet
kezelő kar, és a gázrugó gombja közti összekötő alkatrész kettétörött.
Egyrészt nem egyszerű eset kiszedni a helyéről, másrészt olyan hülye
formája van, hogy egyszerűen nem tudtam vele mit kezdeni az igencsak
hiányos felszerelésemmel. Úgy döntöttem, hogy újra nekifutok a feladatnak.

 

 

Ha nem az eredeti felépítmény van rajta, nem egyszerű eset hozzáilleszteni egy másikat.
Mondjuk ilyesmi feladatról szó sem volt. Ezt a tényt csak úgy megemlítettem.

 

 

Krova, átalakító, toldó, bit.
Jó kis kombináció!

 

 

Csak persze nem vált be.
Nem mindegy? Az angolkulcsos verzió viszont bejött.

 

 

No kérem!
Ez a szopás, nem pedig az orális szex!
Persze nem kitekerni nehéz, hanem visszarakni. Gondolom gyárilag van hozzá prés.
Majd alkotok valamit prés helyett. Ha egyszer megoldottam, újra menni fog.
Már megint milyen elbizakodott vagyok...

 

 

Nem szeretem így látni. Mondjuk szedtem már szét dolgokat ennél apróbbra is,
mégis össze tudtam őket rakni, de ezt akkor sem szeretem. Érzem én a vesztem...

 

 

Az alumínium színű alkatrész van eltörve. Először jó kövéren megragasztottam. Szétjött.
Aztán drótot tekertem szorosan az anyagra, hogy legyen mihez kötnie a ragasztónak,
és úgy ragasztottam meg. Ez is szétjött. Majd azt találtam ki, hogy kifúrtam, majd
a lyukakon keresztül acéldróttal összevarrtam, s így ragasztottam meg. Szétjött.
Hiába ötleteltem, vettem erősebb kétkomponenses ragasztót... Egyik ötletem
sem vált be. Persze tudom én, hogy mi a megoldás... Egészen egyszerűen
formázni kell egy pont ilyen alkatrészt, mondjuk vasból. Csak persze
ahogy ez kinéz, mégis kinek volna kedve egy ilyen feladathoz?
Nem volt senkinek. Az lett, hogy vettem egy másik széket.

 

 

Tehát a feladat az, hogy kell egy vasdarab, ami ezen a tartókán billeg.

 

 

Ha alul meghúzom (a mozgatókarra akasztott vasrúddal), akkor benyomja ezt a pöcköt.

 

 

Persze ilyen cifrázások nem kellenek rá, csak álljon a helyén ahogy kell!

 

 

Ezeket mondjuk kár volt kimosni.
A kár a kedvenc súrolókefém képében jelentkezett.
Már úgy értem, annak a szőréből a fekete gépzsír már sohasem jön ki.

 

 

Késő este van, ma már nem csinálok semmit.
Majd holnap nekiugrok és keresek valami olyan anyagot amiből kijön.

 

 

Csak nem bírtam megállni! Lementem a pincébe turkálni.
Inkább turkálás volt ez, mint magának az anyagnak a keresése.
Erősen kétesélyes volt, vajon megvannak-e még ezek a szögvasak.
Kitekerhetetlenül összerohadt csavarokkal voltak összefogatva, ezért
gondoltam, meglehet kidobtam őket. Mint azt láthatjuk, szerencsére még
mindig tart bennem a "jó lesz ez még valamire" örökölt gondolkodásmód.

 

 

Ez a kékszín kalapácslakkos szögvas, eredetileg egy háromfázisú 380 / 24-42 Voltos
(nekem) óriási méretű biztonsági trafót tartott össze. Apu! Ezt mégis mi
a csudának tetted el? Sajnos már sohasem fog kiderülni.
Azért mindenesetre köszönöm...

 

 

Meg lehet formázni a szögvasból (mint alapanyagból) a legyártandó alkatrészt. Mint az
jól látható, sajnos nem csak reszelni, de még hajlítani is kell. Franc se tudja, mit lehet
csinálni a vassal! Nem vagyok én jártas az ilyesmiben. Szerencsére az elektro / etc
levelező listán tudják a választ az efféle csacska kérdésekre. Hajlíthatom.

 

 

És akkor eljövé a másnap reggel, mikoron hajnali tíz után lemenék a pincébe,
s buzgón elátkozám aki a munkát (s az igen magas székárakat) kitalálta.

 

 

Meséltem, hogy Bartusz Gabi tantársam az én műszaki rajzaimmal ment át a vizsgán?
Még a nevét is én írtam rá a lapokra! Jó... Akkor azóta visszafejlődtem. És?
Ahogy a fűrész az én kezemben áll, nem mindegy milyen az a vonal?

 

 

Akarom mondani, nem is a kezemben áll a fűrész, hanem az anyagban. Pihenésképpen
belenéztem a szekrénybe, melyben némi rejtett tartalékot képeztem a szétszedtem project
részére, mégpedig arra az időre, mi koron netalántán kifogyni látszanék a tárgyakból.
Csuda dolgok vannak! Van olyan videokamerám, amit ha elfordítok, még egy egész
másodpercig azt a képet mutatja, amiről elforgattam. Hogy lehetett ezzel videózni?
Találtam egy olyan régi HP voltmérőt, ami ugyan már kézi, de még nem LCD kijelzője
van, hanem piros LED. Gyári originál Wartburg műszer és egy ennél is nagyobb
fordulatszámmérő, amit vagy apukám épített, vagy én. Már úgy értem,
hogy régebben kettő is volt belőle. Na húzás vissza fűrészelni!

 

 

Első körben leszabtam a vasból amennyi kell.

 

 

A munkásruha természetesen mindig ott lyukas, ahol fáj.
Annyi ilyen szürke nadrágom van itthon, de olyan mélyre elástam őket...

 

 

És ha a könnyebbik végénél fogom meg a feladatot? Akkor mi van?
Valahol csak el kell kezdeni! Az egyik forgáspont már meg is van.
Lehet, hogy nem látszik, de a lényeg az, hogy én már oda tudom
képzelni, hogy méretpontos, meg a széleinél le van kerekítve.

 

 

Van flexem, és nem félek használni!
Amúgy de. Igenis, hogy félek vele dolgozni.
Ez nekem olyan hangosan üvölt, mindig megrettent!
Az én idegrendszeremhez, a csendesen kattogó Weller páka illik.

 

 

Beflexeltem ahogy írták a kollégák, mégis megrepedezett. Hülye rideg anyag!
Persze nem érdekes, még akár az sem, ha eltörik. A vasat ugyanis
-az eredeti spiáter szarral ellentétben- lehet hegeszteni.

 

 

Egyre inkább hasonlít arra a vasdarabra, ami a végeredmény lesz.
Még egy kis igazítás (négyes vasanyagot tűreszelővel "kis" igazítani),
aztán már próbálhatom is be a helyére. Először úgy volt, hogy nem hozom
le a pincébe magát a széket, hanem csak pár fotót a helyről, ahová illeszkednie
kell a kireszelendő alkatrésznek. Aztán rájöttem, nem kéne ennyire elbíznom magam.

 

 

Mondjuk most próbálom oda először, és láthatóan illeszkedik a helyére. Persze voltak olyan
részletek, amiket ha nem hozom le a széket, biztosan elbaltázok. Egyrészt le kellett
csiszolni ferdére az anyag egyik szélét, mert felakadt. Másrészt ha ennyire
hosszúra hagytam volna a kép szerinti felső felfekvő részt, akkor
beleakadt volna a hintázást kikapcsoló alumínium tömbbe.

 

 

Először lecsiszoltam a széleket, hogy ne legyen olyan sprőd, aztán mindjárt észre is vettem
a forgásponton erősen túllógó szárat. Nem mindegy? A lényeg, hogy még épp időben.

 

 

Ha nem tördelem szét, most nem kéne újat faragnom. Persze utólag könnyű okosnak lenni.
Érdekesség a dologban az, hogy ebből a pincéből (ahol most vagyok) áthordtam az összes
faanyagot egy másik pincébe, hogy egy helyen legyenek. Fogtam a törött fekete műanyag
lapot, és besétáltam vele hátra, ahol a télire való tüzelő szokott lenni. Gondoltam hátha
találok valamit. Nem volt ott semmi, csak egy lepukkadt Wartburg kárpit, meg ez a
 különösen foszlott szélű ötös rétegelt lemez. Pont kijön belőle amit szeretnék.
Az ég akarja, hogy legyen székem! Én akarom, hogy legyen székem!
Hogy az alattunk lakó hölgy vajon mit fog szólni a székem
kerekeinek a lelakott darabos parkettán okozott
hangjához, az ily óriás akarategyezés
mellett ugyan kit érdekel?

 

 

 

Üvölt a dekopir gép. Biztosan említettem már, hogy mennyire utálom, mikor munka közben kell
javítani a szerszámot. A fűrészgép javításának részleteit most nem tekintjük meg.
Egyrészt tiszta merő egy gépzsír voltam miközben bekentem belülről
a gépet. (ezért nem is fotóztam) Másrészt ezt a gépet láttuk már
darabokban, mégpedig épp a második szétszedtem cikkben.

 

 

Újra fent, mégpedig működő liftvezérlő karral!

 

 

A háttámlát (ahogy volt) beáztattam, majd jó alaposan kimostam.
Most épp a paprika palánták, és a muskátlik közt szárad az erkélyen.

 

 

Természetesen az újonnan kiszabott alaplap csak síkban egyezik az eredetivel, a harmadik
dimenziót tekintve már nem. Ha azt a k*rva vasat kireszeltem, ezt is meg fogom oldani!

 

 

Emlékeim szerint a fát meleg gőzben szokás hajlítani, nekem meg hideg vizem van itthon.
Persze lehetne a víz meleg is, de mire átázik a fa, úgy is kihűlne.
Akkor meg minek pazarolni az energiát?

 

 

Teljesen egyértelmű, hogyha összeszerelem, akkor sokkal kisebb helyet foglal.
De ha ez ilyen egyértelmű, akkor vajon miért szerelek szét mindent?

 

 

Érzem én, hogy ez a része, ez bizony nem fog simán menni.
Rossz emlékek tolulnak fel...

 

 

A probléma gyökere az, hogy ez a rugó szabadkézzel gyakorlatilag összenyomhatatlan.
Mikor öt évvel ezelőtt ezzel szerencsétlenkedtem, valami szerszámot használtam.

 

 

Gondolom ez volt az, mert nincs itthon (ez is a pincéből került elő) semmi másom,
ami szó szerint átérné a feladatot. A kisebb szorítók labdába sem rúgnak!
Legfeljebb én néha beléjük. De ha nem jók, akkor miért vannak itt?
Természetesen azért, mert mielőtt lementem volna a pincébe a
feladathoz méretben illő szerszámért, ezt azt kipróbáltam.

 

 

Utólag jutott eszembe, hogyha felteszem a kamerát az állványra, és el is indítom
a felvételt (volt már, hogy ez az aprócska (de feltétlen szükséges) részlet kimaradt),
akkor micsoda jópofa videókat láthatnák arról, mikor háromszor egymás után elrepült
az asztalos szorító. Hülye egy név... Miért kell szorongatni szerencsétlen asztalost?

 

 

 

Megszenvedtem vele rendesen, de negyedik kísérletre jó lett.
Pontosabban szólva újra kezelhetővé vált a székem gázrugós liftje.

 

 

Ezt a keretet -az eddigiekhez képest legalábbis- egészen egyszerűen smafu felszerelni.
Négy csavar tartja. Mondjuk csak három volt meg, de miután feltúrtam a szobát,
találtam egy pontosan azonos formájú csavart a szortimentes dobozomban.
Hogy hogyan került át az asztalról a dobozomba, az konkrétan rejtély...

 

 

Persze még nincs kész a szék, de így már nyugodtan rá lehet ülni.
Billegtem is rajta nosztalgiázva egy kicsit.

 

 

Épp kapóra jött a múltkori órajavításból (még hogy javítás... a kukában végezte)
megmaradt plexi dobozka csavartartónak. Egyrészt nem gurulnak szét
a csavarok, másrészt (mivel átlátszó) látom mi van a dobozban.

 

 

Ennek a széknek nagy előnye az utód monstrumhoz képest, hogy befér az asztal alá.
Vagyis ha betolom a helyére, mondhatni szinte hely van a szobában.
Persze annyi azért nincs, hogy pofára tudjak esni.
De azt speciel úgy sem szeretek...

 

 

Azért nem tudtam egyben (mert ugye többszörösen eltörtem) levenni a kárpitot, mert
konkrétan nem jöttem rá, hogy mégis mi a csuda tartja a helyén. Ragasztva volt.
Ha úgy megyek neki a csavarhúzóval, illetve csavarhúzókkal, hogy néhány
centinként alámegyek, és nem felfelé hajtogatom a kárpit szélét erőből,
hanem óvatosan elfeszítem a szék alapjától kb. 1 centire, akkor...
No de utólag már semmi értelme sincs az ilyen agyalásnak...

 

 

Ahogy nekem, úgy a régi ragasztó letakarításának sem volt különösebb értelme, így hát...

 

 

 

Ez kérem egy valami egészen kitűnő ragasztó! Évtizedek elteltével is úgy ragad, hogy csak na! Na!
Na ilyet hol lehet kapni? A Pálmatex volna hasonló, csak az ha megszárad, már nem ragad.
Persze nem kell túlbonyolítani a feladatot. Teljesen jó lesz ide a megszokott Pálmatex.

 

 

Most, hogy már nem ragadok rá, valahogy más érzés ráülni. Illetve fel is tudok róla állni.
Hát még akkor milyen csudás lesz, mikor kárpit is lesz rajta!

 

 

Ázott eleget a lap. Gondoltam odamérem, hogy stimmel-e a méret.
Miért is ne tenné? Pont akkora, mint amekkora a minta volt.
Már csak azon kell segíteni, hogy térben eltér a formája.

 

 

Mekkora szerencse, hogy múltkor elfelejtettem, hogy már megvettem a két kis asztalos
szorítót a szétesettek helyett, és vettem még kettőt. Ugye, hogy most milyen jól jöttek?
Akkor ezt a projectet most egy (ha nem több) hétre félreteszem. No nem azért, mintha
már annyira unnám a székbarkácsolást, hanem azért, mert a fának meg kell száradnia.
No meg szivacsot és kárpitot is szereznem kell valahonnan. A "szerez" szó itt találó.
Mert ugye vagy veszek a boltban fél méter kárpitot, vagy leszedem valamiről.
A valami az vagy egy ennél nagyobb szék, vagy mondjuk egy kidobott
ágybetét, amit galádul megrongálok a tapétavágó késemmel.

 

 

Miközben meghúztam az asztalos szorítókat, végig az az érzésem volt: Eltörik!
De nem tört el.

 

 

Kicsit csaltam, alátámasztottam alulról két ragasztórúddal. Azt gondoltam, ez azért
lesz jó, hogy ha mégsem akar annyira hajlani a fa, vagyis száradás után visszarúg,
akkor legyen egy kis görbületi tartalékom. Ilyen marhaságok jutnak az ember
eszébe, ha nem ért ahhoz, amit éppen csinál.

 

 

Menjél csak szépen száradni a napra. Nekem úgy magamtól eszembe nem jutott volna,
hogy ebben az állapotában beleüljek, de figyelmeztetve lettem erre a hiányosságra.
Egyrészt nem fértem be a szorítók közé. Másrészt bizonyos részeimnek igencsak
kellemetlen lett volna, ha mégis. Félretettem az egész projectet, had száradjon
ki a fa rendesen. Van egy ilyen weblapom a jobban sikerült fölös képeimnek.
Meg egy újabb nagymarék fotóm, amit fel kéne rá tölteni. Ha nem is tettem
meg, de legalább unottan belelapoztam a feladatba. És akkor mit látok?

 

 

A pincei Salgó polctól balra látható (ismeretlen eredetű) párnának majdnem olyan a színe,
mint a kárpitozandó széknek. Már csak az a kérdés, hogy megvan-e még a párna?
Merthogy mióta ez a fotó készült, a pince nagyobbik részét már felújítottam.

 

 

Ez a kép egyszerűen nem ide való! Nem is értem mit keres itt. Persze említettem, hogy
tönkretettem a kefét a belekent kimoshatatlan gépzsírral, de az még jóval korábban volt.
Aztán csak beugrott! Minek tartogatom a használhatatlan kefét?
Hogy is mondják angolul, hogy tartani?

 

 

Ja igen. Hold...

 

 

Levittem a szemetet (benne szeretett kiskefémmel), s ha már úgy is lent voltam, benéztem
a pincebugyor mélyére. Meglett a párna! Érthetetlen, hogy miért nem dobtam ki.
Mondjuk most épp kapóra jött. A színe csak hasonló kék, mint az eredeti
kárpitozású háttámláé. Mondjuk ez nem egy akkora hiba egy
olyan szobában, ami úgy néz ki, mint az enyém.

 

 

A kép címe: Nem tudom
És tényleg! Már megint nem tudom, hogy mi a fenét akartam vele mondani...

 

 

Kiszáradt a fa, illetve ránézésre száraznak tűnik. No de mi van, ha belül még vizes?
Kérdezgettem magamtól többször is az elmúlt néhány hétben.
Nincs mese, ennyi idő után már biztosan kiszáradt.
Lebontottam a szorítókat. Lássuk az eredményt.

 

 

Én arra vetemedtem, hogy fát hajlítsak, a fa pedig ilyen formára.

 

 

Nem is kellett volna oda az a két műanyag rudacska, mert most nem fekszik fel rendesen.
No de semmi gond, mert az új kárpit alaplemez úgy sem ragasztva, hanem csavarozva lesz.
A csavarok majd jól odahúzzák a lapot a székhez. Biztosan akad itthon pár kapupánt csavar.

 

 

Akadni ugyan akadt, csak kicsit hosszúak voltak.
Sem fűrészelni nem volt kedvem, sem födémet fúrni.
A fűrészelés nem vált volna be, hiszen a kapupánt csavar
nem végig menetes. A födémfúrást pedig a szomszéd vétózta
volna meg. Mennyivel egyszerűbb a hülye ötletek helyett venni
két doboz (valamelyik majd csak jó lesz) rövidke kapupánt csavart.

 

 

Szétszedtem a párnát. Nem volt nehéz feladat, mert cipzáras volt.
Kimostam a huzatát, a belsejét pedig letettem ide.
Aztán az jutott eszembe, hogy milyen rendes
is vagyok én, hogy a kályha teteje üres.
És akkor felnéztem, és megláttam...

 

 

...a ferde tetejű SANYO decket darabokban. Már nem is emlékeztem rá, hogy ez félbe
lett hagyva. Majd egyszer befejezem, ha lesz egy normális székem.
Már úgy értem, amiben hanyatt esés nélkül tudok ülni.

 

 

Hülye ötlet volt kimosni a párna belsejét. Befele még könnyen ment, de kicibálni...

 

 

Gondoltam megcserélem a két széket. Hiába nincs az újon (ami valójában a régebbi) kárpit,
attól próbálgatni még lehet. Csakhogy az a szék, amin ülök, az nem fér ki a szobából.
Visszanéztem azt a szétszedtemet, ami arról szólt, hogy ezt a széket összeraktam.
(dobozban vettem) Már akkor is probléma volt a mozgatása, viszont valahogy
megoldottam. Gondoltam ha akkor sikerült, akkor most is menni fog.

 

 

Andi szerint nem fér át. Végül csak sikerült áttuszkolni az ajtórésen. Az épp barkácsolt
alanyon szúr a szőrös deszka. Ha meg levettem róla a falapot, akkor meg én csúsztam
le a műanyagról. Mikor már visszacseréltem a székeket, akkor jutott eszembe,
hogy igazán rádobhattam volna a leendő kárpitot.

 

 

Kicsit ugyan csúszkál a deszka a műanyagon, de így már egész jó ülés esik rajta.

 

 

 

Így szokott ez nálam lenni...

 

 

Igazán felöltözhettem volna, de egy ilyen rekkenő nyári napon, még az alsógatya is sok!
Erről van szó. Így ülök (?) az asztalnál. Hogy nekem jót tesz-e, azt most hagyjuk.
A széket azt biztosan kicsinálta ez az abnormális felhasználási, pontosabban
szólva elhasználási mód. Ennek a széknek a háttámláját a karfa tartja.
Ahogy nekifeszülök (súlyom) a háttámlának, a kialakuló erőhatás
felfelé hajtja az ülő rész két szélét. Vagyis a szék alja elgörbült.
Konkrétan egy vályúban ülök. A háttámla sem bírta a kiképzést.
Az is elgörbült. Méghozzá nem csak vályú formára, hanem a felső része
(a fejemnél) hátrafelé is. Hogy mégis kényelmes legyen, kipárnáztam magam.
Persze most nem a sörhasra gondolok, hanem a derekam és a fejem mögötti párnákra.

 

 

 

Majd el felejtettem bemutatni, miért is van ez az egész mizéria. Szóval nem csak hogy elgörbült a szék,
de még el is törött. A hintamechanika már egyáltalán nem működik benne. Mikor beleülök, lötyög
alattam az egész. Persze tudom én azt, hogy semmi baj, nem esek vele hanyatt, de akkor is meg
megugrik az adrenalin szintem, mikor úgy dönt a székem, hogy akkor most épp hátrazúgok.

 

 

Az a korszakalkotó ötletem támadt, hogy beleteszem a székbe a nagy kék párnát.
Sok értelme nincs, ha csak az nem, hogy így már nem balesetveszélyes.
Már persze csak azért, mert így én már bele sem férek a székbe.

 

 

Az úgy szokott lenni, hogy költözéskor a felesleges bútorok, vagy ha valami pláne el is
romlik, akkor a fölös és vagy beteg tárgyak egészen egyszerűen a folyosón végzik.
Ez a szék is így került ki a folyosóra. Már akkor megszereztem, mikor még el sem
volt törve a székem. Azt vettem tervbe, hogy galád módon darabokra szedem.
 Hazahozom a felső részét és ráapplikálom az én székem jó állapotú kerekeire.
Meg persze a kedvenc billegő mechanikájára. Franc se gondolta akkor, hogy
eltörik a székem alja is. Szóval ott hevert a szék a folyosón árván. Ez amúgy
nem igaz, mert volt neki két tettestársa is. Szóval ott állt ez a szék parlagon.
Belevetettem magam. Próbálgattam, hogy mégis milyen ülés esik majd benne.
Kényelmesnek mondanám. Ha még majd hátra is lehet benne dőlni (itthoni szék
hintamechanikája), pont jó lesz. Mivel az itthoni székemnek már nem csak a görbeség
a baja, ezért ez a szék feleslegessé vált, hiszen nincs mire rászerelni a felső részét.
Ha a teteje már nem is kell, de a kárpitozását azt még meg lehet róla szerezni.
Már úgy értem, hogy lefejtem róla magát az anyagot. Nem vagyok ennyire
szarrágó, akartam én venni rá kárpitot újat. Fél méter szövet ára (már ha
adnak annyit a boltban), csak nem vág a földhöz. Elkarikáztam a boltba.
Nem mondom melyikbe, mert sikertelen volt a beszerzés. Hogy ennyire
(nagyon) drága, az mondjuk fél méter anyagnál nem lehet szempont.
Viszont az, hogy mégis hogy néztek ki azok a kárpitok... Hagyjuk...

 

 

Akkor már inkább lefejtem ezt a használt szürkét.
Még az jutott eszembe, hogy kivágok egy darabot valamely kidobott ágybetétből.
Azokon jó erős anyag szokott lenni. Persze most, hogy kéne, egyet se látok!
Pedig még a szelektív gyűjtőket is körbelátogattam a biciklimmel.

 

 

Az asztalomon sárga alapon sárgás színű tárgyakat szoktam fotózni.
Aztán továbbfejlesztettem a dolgot, és a kék mintás szőnyegünkön
kékes színű dolgokat fotóztam. Mostanra jutottam el oda, hogy
szürke alapon szürke tárgy. Mondjuk fejlődésnek ezt
azért annyira nem nevezném...

 

 

Azt a k*rva életbe!
Én meg dobáltam benne magam, hogy elég masszív-e a felépítmény.
Még billegtem is benne (kétkerekeztem), hogy masszívan áll-e a háta.

 

 

Hiába adott rá Sipi (gondolom ő volt a hegesztő) két év garanciát,
számomra egyáltalán nem bizalomgerjesztő az a hegesztés.
Persze lényegtelen is, hiszen úgyis a kukában végzi.

 

 

Nem is tudom... Eddigi munkásságom alapján kiderült már, hogy tárgygyűjtő vagyok?
Hogy ez pontosan micsoda? Hol s mivégre vettem magamhoz? Arról fogalmam sincs!
A lényeg, hogy most pont egy ilyen vastagságú vasanyagra van szükségem. Na! Akkor
itt megint elnyújtom kicsit a mondandót. A régi székem, nem ami most esett szét, hanem
amibe reszeltem új bigyót, az nagyon jó volt! Álom benne dolgozni! Hintázik, megy le meg fel,
ahogy kell. Vagyis mikor be akarok ülni vele az asztalhoz, akkor egyrészt beférek, mert nincs
karfája, másrészt azért is, mert lejjebb eresztem magam, hogy beférjen a lábam az asztal alá.
Mivel a lift nem működött, illetve nem volt vezérelhető, így az utóbbi időkben azt csináltam,
hogyha be akartam ülni rendesen az asztalhoz, akkor kitettem a középső fiókot az ágyra,
hogy ne legyen útban a lábamnak. Nem egy olyan nagyon borzasztó kényelmetlenség,
de azért elég zavaró tudott lenni. Pláne akkor, ha mondjuk mindeközben Andi az ágyon
feküdt. Illetve csak szeretett volna feküdni! Akkor sem volt épp kényelmes a hiányzó fiók,
ha valami épp belőle kellett volna, hiszen nem volt ott, mert át lett téve az ágyra. A szék másik
apróbb problémája, hogy mikor úgy ülök, illetve ülnék benne, mint a nagytámlásban, akkor
meg túl lent van. A lábam sokkal fentebb van az asztalon, mint a fenekem a székben.
Nem tehetek magam alá párnát, mert akkor meg nem marad támaszték a hátamnak
az amúgy igen rövid háttámlából. Erre a problémára azt a megoldást találtam ki,
hogy meg kell emelni a széket öt centivel. Nem fotózom le újra, hanem
inkább ismét belinkelem a korábban már látott képet.

 

 

Erről a részletről van szó. Kilóg az a két lemezke felfelé, erre van rácsavarozva a szék.
Ha ezt a részletet megtoldom, akkor magasabban fogok ülni. Persze csak annyival
szabad megmagasítani, hogy még a lifttel teljesen leeresztett állapotban is
kényelmesen beférjen a lábam az asztal alá. Az előbb látott
anyagból pont ki lehet faragni a szükséges két lemezdarabot.
Már persze ha a 6 milliméter vastag vas még lemeznek tekinthető.

 

 

A vasdarabot és a megszerzett kárpitot egy LAN kábel segítségével összekombináltam.
Ha fent marad a bicaj csomagtartóján hazáig, akkor lehet, hogy lesz is belőlük valami.

 

 

A szabászdolgokat Andira bíztam. Körben le kellett vágni az anyagról a szivacsos részt,
meg a kilógó kötőszálakat. Igen érdekesen volt a szürke szék kárpitozva. Azt már
mutattam, hogy varrva volt. Azt viszont nem, hogy a képen látható fehér
rojtoknál fogva oda is volt tűzve a háttámlához. Arról meg ne is
beszéljünk, hogy a szétszedett szürke szék alapja fából van.

 

 

Még a sokadik áztatóvíz is ilyen koszos.
Persze nincs ezen mit csodálkozni, hiszen melósok ültek a székben.
Látnátok az én székem! Már úgy értem, a melóhelyit. Hogy pontosan miért foszlott le róla
az összes kárpit, arra nem találtam okot. Majd csinálok bent is két székből egyet.
Addig is itthon is vannak félbehagyott feladatok. Még hogy félbehagyott?
Hiszen még bele sem kezdtem! Egyik ilyen régi adósságom Andi
barkácsolós szekrényébe egy polc. Már anyagot is hoztam
hozzá. Úgy két éve annak van nekitámasztva a bicikli.

 

 

Gondoltam legyen. Andi lelkesen nekiállt kipakolni a szekrényt. Na ja...
Már vagy két éve cseszegetett ezzel a polccal. Ha azt mondta volna, hogy most
nincs kedve pakolászni, ki tudja hány év múlva lett volna kedvem ismét a projecthez...

 

 

Nem feladat minta alapján klónozni egy darab deszkát, ha van anyag és szerszám.
Mint azt említettem volt, leginkább a munkakedv hiányzott. No meg nem is így volt
elképzelve. Persze nem a polc, hanem az egész project. Terveim szerint eredetileg
úgy lett volna, hogy veszek két fióksínt és megoldom velük, hogy azt a polcot,
ami a tévé alatt van, ki lehessen húzni. Mindezt azért, hogy a lapostévé
mögötti helyet is ki lehessen használni a szekrénysorban.
Persze egyelőre a tévé még nem, csak
a műsor a lapos.

 

 

Semmiből sem tartott volna levenni a mintát centivel a polcról, de annyira lusta
voltam, hogy inkább kivettem egy meglévőt a szekrénysorból, majd
egészen egyszerűen átrajzoltam a méretet egy karctűvel.

 

 

És ez korántsem minden lomja Andinak!

 

 

A Réka szekrénysorban ilyen forma pöckök tartják a kivehető polcokat.
Mikor a szőnyeget cseréltem a hallban, már meséltem a történetüket.
Lényeg a lényeg, nem gondoltam volna, hogy minden különösebb
erőlködés nélkül, szabadkézzel el tudok törni egy ilyen fülecskét.

 

 

Ezt én csináltam.
Andinak kellett valami csillárdíszítős projecthez. Csak mint látszik, nem nagyon...

 

 

Polc a helyén. Adósság letudva!
Itt említeném meg a csöpögő csapot és a leszakadt WC láncot...

 

 

...és a "mindig belebotlok" helyre letett légtisztító berendezést.
A nagy fehér karika már nem fért vissza a szekrénybe, őt ezennel kidobjuk.

 

 

Kísérletet tettem rá, hogy párnákkal kiigazítsam az elgörbült széket.
Mint ahogy a kísérletek döntő többsége, úgy ez sem sikerült.

 

 

Érdekes egy anyag ez a kárpit. Fura mód összegyűrődött a mosógépben.
Szerencsére hagyta magát egyenesre ráncigálni.

 

 

Jó a mintája. Már úgy értem, nem látszik rajta a kosz.

 

 

Megcseréltem a párnákat, hátha így jó lesz.
Így sem lett jó.

 

 

Mint fent, csak medvékkel.
Ha kipofozom a kisebbik széket, a macik mennek vissza a polcra.
Már úgy értem, hogy eddig párnának használtam őket.

 

 

Ennek a kis széknek ez is egy jó tulajdonsága.
Mármint az, hogy be lehet tolni az asztal alá, mert kicsi és befér.

 

 

 

A recsegő hangot az egymáson elmozduló felületek adják.
Majd kicsit megkenem vazelinnel, attól majd abbahagyja.

 

 

Most álljak neki furkálni? Mégis mikor álljak neki, ha nem most? Azt vettem észre,
hogy bárhány napot is vagyok itthon, mindig akkor jön rám a csinálhatnék,
mikor másnap mennem kell dolgozni. Múltkor, mikor el volt törve
a lábam, két hónapig nem csináltam semmit! Szóval hajrá.

 

 

Biztosan olcsóbb lett volna három csavart venni a csavarboltban, mint tízesével
az OBI-ban, de így legalább lesz itthon csavar, mikor legközelebb kell.

 

 

Mérték a vonalzó. Már úgy értem, nem mint centi, hanem magának a vonalzónak
a szélessége a mérték. Vagyis az elülső csavarok egy vonalzónyi
szélességre lesznek az alaplemez szélétől.

 

 

Modern írószerek ide, Rotring ceruzák garmadája oda, a ceruza az ceruza!

 

 

Nem mértem, hanem csak úgy érzésre húztam egy vonalat. Ott lesz a lyuk és kész!
Remélem, hogy a teljesen véletlenül kiadódott 13 centi ellenére szerencsém lesz.

 

 

A hátsó csavar helyét el tudom hibázni.
Ha oda mérem be, ahová a szék csukódik, akkor fel fog akadni a szék aljában.

 

 

Akkor nem oda mérem be.
Amúgy maga a mérés értelmetlen, vagyis a centi ide teljesen felesleges.
Már csak azért is, mert szemre húztam be a vonalat, mely a leendő lyuk helyét jelöli ki.

 

 

Már annyit dolgoztam, mi lenne ha félbehagynám? Ezt ebben a székszerelős projectben
már annyiszor megtettem, hogy jobb volna nem tovább rontani a helyzetet.

 

 

Ti meg mit röhögtök? Kész lesz a szék, végetek lesz! Persze a medvék tudják,
hogy ez a "kész lesz a szék" duma, ez részemről csak üres fenyegetés...

 

 

Természetesen a fúrógép akkujában már szemernyi energia sem volt.
Hiába no! Manapság ritkán dolgozik. Illetve dolgozok...

 

 

Nem az asztalhoz szorítottam oda, hanem egy sima fadarabhoz.
Ez azért kell, hogy mikor a fúró átér, ne szakítsa ki az anyag szélét.
A kép címe: Belemegy No de mi megy bele? Aztán mikor harmadszor
olvasom vissza a cikket beugrik, hogy a faforgács a fiókba, az megy bele.

 

 

Sikerült eltalálnom a hatos csavarhoz illő hatos fúrót.
Digitális tolómérővel...

 

 

Ez itt annyira felesleges volt...
A kapupánt csavar szögletes része úgy húzódik be a fába, mint a parancsolat!
Persze egy kis felesleges precízkedésből baj még nem lesz.

 

 

Három lyukak készen vannak.

 

 

 

Az akkumulátoros fúróban nekem nem a szabadság tetszik, hanem a méret.
Mégis hová szaladnék el egy ekkorka lakásban, ahol nincs áram?
Persze lehet, akkor sem vennék kisméretű, lassúfordulatú
fúrógépet, ha lehetne kapni. Legalábbis most már nem.

 

 

Így ránézésre úgy tűnik, hogy nem fog összeérni a csavar és a mechanika alja.
Persze ki is próbáltam. Mondjuk ha összeért volna, az ujjam meg beszorul
a fúró hegye és a fekete vastömeg közé... Lett volna vér és könnyek...

 

 

Hol a nyolcas fúró? Mióta rendet tettem ezekkel a szortimentes dobozokkal, szóval
nem is az, hogy nem találom a dolgokat, hanem az, hogy mindig meglepődök.
Régen egy kicsinyke szürke fémdobozra való fúró volt itthon. Ha valami
eltört, kicsorbult, venni kellett helyette másikat, vagy meg kellett
köszörülni. Most meg itt a Kánaán. Fúró hegyek dobozszám!

 

 

Továbbfejlesztettem a szürke alapon szürke tárgy fotózása vonalat.
Kiötöltem a szürke alapon, anyagából szürke tárgy (forgács) fotótémát.

 

 

Ez a kép nem szól semmiről. Egyszerűen csak szép.

 

 

Még hogy anya csak egy van...
Kettő. Már úgy értem, hogy csak két olyan lapos anyát találtam, amiben M6-os menet van.
A többi anya más menetemelkedésű. Potméterre, illetve inkább műszercsavarra való.

 

 

Persze minden megoldható. Jelen esetben a megoldás az M6-os menetfúró.
Ugyan a sűrűbb helyére vágott ritkább menet szép az nem lesz, de azért megteszi.

 

 

Egész egyenes lett.
Legalábbis ahhoz képest, hogy mennyire billegett az anyában a menetfúró.
Mondjuk ez is annyira egy lényegtelen részlet...
Fába lesz, a fa meg idomul.

 

 

Ennek a satunak a hajtókarját eredetileg két kis fekete műanyag kupak tartotta.
Ezek ketten voltak azok, amik leginkább szerettek velem bújócskázni.
Múltkor berágtam, vágtam a rúdra menetet, tettem a végére
egy egy anyát. Mostanában az van, hogy átvették az
anyák a műanyag kupakok szerepét. Ők gurulnak el.
Azt találtam ki, hogy be fogom ragasztani az anyákat.

 

 

Aztán most, hogy elől volt a szerszámos doboz, megláttam a pontozót.
Megütöttem a tengelyvéget három ponton.
Na most gyere le ha tudsz!

 

 

Persze ez az anya csak azért kell ide, nehogy az legyen, hogy mikor a kárpitozott deszkát
ráteszem a székre, a csavar benyomódik, s mivel rajta a kárpit, nem tudom kitolni.
Meglehet (sőt biztos), hogy túllihegtem az elképzelt problémát, de így a tuti.

 

 

 

Még jó hogy stimmel! Szép is lenne, ha nem tudnék mintáról három lyukat átjelölni.

 

 

Oda van csavarozva. Stabil. Akár rá is lehet ülni.
Persze a seggem még szúrja a fa, de így jár aki kapkod.
Kapkod? Ha továbbra is így haladok, sosem lesz kész ez a szék!

 

 

 

Eddig jó. Megy le és fel. Hintázik és a hintakikapcsoló is működik.
Szóval már majdnem kész, csak a kárpit hiányzik róla.
Kár, hogy mindig ott van az a "csak" szócska.

 

 

Mond már...
És ha szürkére szürke?
Hát nem mindegy, ha úgy sem látom?
Úgy értem, hogy mégis mikor látnám? Mindig rajta ülök!

 

 

Hogy ezzel a képpel mi volt a célom...
Valószínűleg a hely szűkösségének a bemutatása. Kicsi ez a szoba, nem fér bele két szék.
Ráadásul nem is két szék kéne, hanem mindjárt három. Egészen más fajta szék való
munkára, írásra, és mozizáshoz. Ha már három székről álmodok, akkor nem csak
székből kéne három, de asztalból is mindjárt kettő. A jelenlegi asztalom pont jó
barkácsoláshoz, viszont egyáltalán nem való számítógépezéshez. Mozizáshoz
meg nem asztal kell, hanem egy szép nagy tévé, ami ide végképp nem fér be.

 

 

Át is toltam a monstrumot a nagyszobába, legyen egy kis hely.

 

 

Aztán egyből rájöttem, hogy ülhetek a félkész széken.
Mondjuk ez azért nem olyan nagy baj. Hátha munkára sarkall ez a szúrós állapot.

 

 

Először ezt a mackót szemeltem ki ülőkének.
Szegényke...

 

 

Kicsit később ezzel a párnával próbálkoztam.
Ez így majdnem jó, csak nem marad támla ami a hátamat megtámassza.
Nincs mese! Illetve van. Méghozzá szokatlanul hosszú. Holnap veszek szivacsot...

 

 

Holnap van s ahogy ígértem, vettem szivacsot.
Gondoltam hátha nem tudok vele dolgozni, mert hátha elvetemedett a kötözéstől.

 

 

Ez nem jött be...

 

 

A szivacsból csíkokat vágtam le az alaplemez szélére. Utólag belegondolva egyszerűbb
lett volna, ha ráhagyok körbe két centit a szivacsra és a ráhagyást hajtom
vissza alulra. Természetesen utólag mindig okosabb az ember...

 

 

Egyre csak közeledik a project vége. Vagy csak gondolom? Ez már a 138. kép.
Kicsit mintha húznám. Na jó... Lassan csinálom, mert nem szeretem.

 

 

Pálmatexet nem vettem, mert van itthon.
Még a múltkori PC halkítási projectből maradt vissza.

 

 

Száradnak a beragacsozott alkatrészek. Nagyon állat ragasztó ez a Pálmatex!
Meg kell várni, mikor már nem ragad és akkor összenyomni a bekent részeket.
Rajtam nem múlik, mert ha haladásban nem is jeleskedem, de várásban jó vagyok!

 

 

Nem az a lényeg, hogy fent van a perem, hanem az, hogy a jobbra fent látható ficni
maradékot kivéve, pont elég lett. Pedig nem is mértem! Gondolkodás nélkül
levágtam három csíkot a szivacsból, de nem néztem meg, hogy elég lesz-e.
Úgy látszik, hogy nem csak én, de már az ég is unja ezt a székes mizériát...

 

 

Mit méregetem őket folyton egymáshoz?
Persze hogy odaillik!

 

 

A szivacsot rátettem a kárpitra, majd körberajzoltam. Aztán kellett volna húznom egy
vonalat pluszban öt centire a szélétől. Már majdnem elkezdtem bonyolítani
a feladatot, mikor észrevétlenül behúztam a vonalat szabadkézzel.

 

 

Száradjatok már!
Unom már a rumlit. Szeretnék végre mindent a helyére tolni.

 

 

Fél óra várakozás után, mikor tapintásra már nem is ragad a Pálmatex, pont jól fog.
Rányomom a kárpitot a fára, le sem akar többet jönni!

 

 

Iparos biztosan szebbre formázza a szélét.
Majd legközelebb jobban sikerül...
Vagy veszek egy új széket.

 

 

Alulról nézve bezzeg szép lett a vonalvezetés...

 

 

Kész!
Rohangálok a tárgyakkal körbe a lakásban. Van ami a szemétbe, van ami a pincébe
és olyan is van, ami egyszerűen csak vissza a helyére.
 

 

És akkor meglátom az előszobában a vasdarabot, amit a szék megemeléséhez hoztam.
Ilyen egyszerűen nincs! Ennek a székes történetnek sosem lesz vége?
Komolyan mondom, ingerenciám támadt szétszedni egy rádiót.
Pedig rádióból az utóbbi időben annyit boncoltam, hogy még!

 

 

Nézzük a feladatot, hogy megoldható-e. Illetve vezet-e valamire a szék megemelése.
Jelen pillanatban a szék -még teljesen felemelt állapotban is- befér az asztal alá.

 

 

Ha teljesen leengedem, akkor 12 centi hely van a szék ülőkéje és az asztal, pontosabban
szólva a középső fiók alja között. Ebből következik, hogy a magasító nem lehet
hosszabb mint 12 centi. Ugyanis ha hosszabb, akkor nem tudom többé
betolni a székemet az asztal alá, még leengedett állapotában sem.

 

 

Az asztal lapja 14 centivel van magasabban, mint a székem ülőrésze felemelt állapotban.
Tehát ahhoz, hogy a lábam vízszintes helyzetben legyen mikor felteszem az asztalra,
14 centis toldó kell. A fizika az fizika. Ez meg még az sem, csak egyszerű mértan.
A feladat jelen eszközökkel nem megoldható. Apám! Hogy ez mekkora mázli...

 

 

Mondjuk nem lett volna egy akkora feladat beszabni ide egy darab lemezt.
Komolyan elgondolkodtam (nem, nem akarom megcsinálni, csak gondoltam rá),
hogy miért is ne alapon kifaragom azt a darab vasat. Illetve kettőt. Aztán az jutott az
eszembe, hogy mi lenne, ha kipróbálnám valami úton módon, mily ülés esne oly magasan.
Kéne tenni valamit a szék alá, ami megemeli vagy 10-15 centivel. Keringtem is kicsit
a lakásban, hátha találok valami alkalmatosságot ami elég nagy és a súlyomat is
kibírja. Találtam is egyet, ami az asztal a nagyszobában. Persze a lábait azokat
ki kellene szedni míg a próba tart. Ezt túl nagy munkának ítéltem meg, ezért
az alábbi ideiglenes megoldást ötöltem ki.

 

 

Nem a szék alját emelem meg, hanem a tetejét.
Fogtam a legközelebbi fiókot, és egyszerűen áttettem a székre.
Eddig jó, csak az van, hogy épp nem vágyom hereműtétre. Pláne nem reszelővel!

 

 

Rádobtam az épp kéznél lévő a nagy kék párnát a fiókra, majd bátorságot merítettem,
s felültem a konstrukció tetejére. Nem mondom, hogy le akartam róla esni.
Inkább azt mondanám, hogy nem szerettem volna róla leesni.
Kapaszkodtam is erősen. Na! Akkor ennek itt a vége!

Utóirat:
Aki úgy érzi, hogy fel van iratkozva a hírlevélre, de nem kapja, az nézze meg
a Gmail (esetleg Freemail) fiókját webfelület alól. Ott leszek a spam mappában.