WC lehúzó lánc csere
(remélem ez az utolsó cikkem WC témában)

Már csak ennyi maradt hátra a vécé javításból. Szakadt a lánc. Nem egy valami feladat...
Legalábbis a Jakab csap cseréhez, meg az öblítő szelep újragumizáshoz képest nem az.
Első lépésnek azt ötleteltem ki, hogy elmegyek a boltba, s hozok egy vekni kenyeret.

 

 

Esik az eső. Franc se megy ki ilyen szomorú időben.
Akkor az első fázist dinamikusan átlépem.

 

 

Áttekintem a feladatot. Nem szoktam ilyen tájolású képeket bevetni, de majd görgetsz.
Konkrétan a szakadt lánc helyett, valami a csövön belül kell leérjen a lehúzóig.

 

 

Hagyjuk azt a részt, hogy miért így néz ki, mert úgy is lecserélem az egészet. Vagy ragozzam?
Miért is ne? Hiszen erről szól az egész szétszedtem. A lánc az olyan amilyen. WC lánc.
Amivel a felső vége be van akasztva a tartály lehúzó karjába, az igencsak vastag
lakkszigetelésű rézhuzal. Gondolom a legutóbbi javításkor ezt találta atyám
alkalmasnak a feladatra. A vécét azért nehéz lehúzni, mert az eredetileg
jó hosszan kilógó kart (karos emelő mint áttétel) apukám egy merész
huszárvágással (bár műszerész volt) megrövidítette. Ellenben a falon
kiképzett mélyedést már én követtem el a legutóbbi festés alkalmával.
Azért kellett, mert az előző megoldásban itt egy rugó volt. De hogy minek?

 

 

A lánc nem ér le a láncrejtő cső végéig, hanem itt a vége hurokban.

 

 

A lehúzó ezen vége pedig -az eddig vázoltak tükrében- nem csinál semmit.
Apukámnak igenis voltak jó ötletei! Csak ez a láncrejtő cső nem tartozik közéjük.
Nem is értem, hogy honnan jött a gondolat. Most pedig már nem is tudom megkérdezni.

 

 

Például sokáig zörögtünk a lábasok fedőivel a konyhaszekrényben. Aztán apukám
(20 év rákészülés után) megvalósította a spájzajtó belső felére szerelt fedőtartót.

 

 

A konyhai gőzt pedig egészen egyszerűen belevezette a kéménybe.

 

 

A kályha és a fal közötti résbe szekrényt épített a tűzifának, hogy legyen hol tárolni.
A szekrényke tetején fáskosár. Ebben lehet (háton) felhozni a tüzelőt a pincéből.
Mondjuk hiba is volt itt ott az öregem gondolatmenetében. Ilyen hiba például
a fásszekrényben látható felső polc. Jó húsz éven át a felső polcon tároltuk
 az aprófát, mígnem kreáltam egy polcot alulra. Ugyanis ha a felső polcon
van az aprófa, akkor minden egyes begyújtás alkalmával, a kihúzott
fapálcákkal együtt, csomó por és szálka hullik szét a szobában.

 

 

Mikor ebbe a lakásba beköltöztünk, annyira nem volt pénzünk, hogy csillárra sem tellett.
Ezt az igenis szépet apukám készítette fadarabokból, és egyéb hozzávalókból.

 

 

De térjek csak vissza a vécélánchoz. Itt van elbújva az előszobapolcon, a többi lom között.
Itt lakik már vagy fél éve! Tehát ahogy szoktam, ezt a projectet sem kapkodom el.

 

 

Ez ugyan nem az a régiféle, még szabadkézzel is szétszedhető fajta lánc.
De minek is? Ha egyszer láncot vágni van fogóm.
No meg ki boncolgat vécéláncot?
Meg ne mond!

 

 

Beleálmodtam a vécélánc projectbe egy kerítésfeszítőt. Miért is ne?
Szárnyaljon csak szabadon az a fantázia!

 

 

Fizikailag nem fér el, mert túl hosszú. Illetve ránézésre ugyan odafér, de ha beszerelném,
nem lehetne lehúzni, mert a kerítésfeszítő nem fér bele a csőbe. De sebaj!
Ha egyszer beleálmodtam, akkor benne lesz, és punktum!

 

 

Kitekertem a csavarokat, de a láncot rejtő cső masszívan fent maradt a falon.

 

 

 

Persze csak a festék fogta oda. Kicsit megmozdítottam, ettől egyből le is jött.
Persze némileg a festék is, de erről most jótékonyan szó ne essék.

 

 

Andi megoldása a problémára, egy bojt volt a lánc végére.
Mit lehet tenni? Az ő barkácsolós készlete a varrós holmik irányába fajult.

 

 

Ez a munkapad egy áldás! Aki már borult fel hokedlivel fűrészelés közben
(a szerző többször), az tudja csak igazán értékelni az ezen eszköz
nyújtotta stabilitást. Ráadásul egyből satu is a szentem.

 

 

A satupad olyan a barkácsoló embernek, mint fűrészlapnak a keret. Egy egészen más érzés!
A Terta rádió belsejét is meg fogom mutatni, de ez a példány sajnos már tranzisztoros.
Jobbról belóg a képbe egy plitty-platty kapcsoló, amit viszont már be is mutattam.
De elég mára a linkeskedésből! Tessék szépen nekiállni dolgozni. Mármint én.

 

 

Mire észbe kaptam, hogy kéne egy videó, amin a szerző fűrészel, már késő is volt.
Nem az a kérdés, hogy miért éppen 12 centit vágtam le a csőből!
Hanem az, hogy minek teszek fel ilyen hülye kérdést.

 

 

Megcsiszoltam a dugattyút (ami amúgy persze csak egy nehezék),
hogy ne adjon már ki magából mozgás közben reszelő hangot.

 

 

Apukám újabb zseniális ötlete. Mivel nem nagyon volt semmink, pénzünk anyagra pláne
nem, ezért minden abból készült, ami akadt a ház körül. Mint az jelen esetben
látható, a lomos polc a 90 fokban elfordított rácsos kiságyamból van.

 

 

A satu azért jött le velem a pincébe, mert van neki egy apróbb hibája. És akkor még
igencsak finoman fogalmaztam! A satu lényege, hogy valamire rögzítve van,
majd meg lehet vele fogni valami anyagot. Már az első lépésnél elakad
az ember a felhasználással, mert az asztalra felfekvő rész öntéshibás.
Konkrétan púpos. Vagyis nem simul rá az asztalra. Nem rögzíthető.
Legalábbis stabilan nem. Húsz éve ilyen, s máris elegem lett belőle!

 

 

Az kérem úgy van, hogy amennyiben smirgli van a gépbe fogva, akkor egészen biztos, hogy
vágókorongra volna szükségem. És vice versa. Gondoltam veszek még egy flexet.
Az egyikben ilyen, a másikban meg olyan korong lesz. Aztán rájöttem, hogy
akkor mindig a másik gépet venném elő elsőre, nem azt, amelyik épp kell.

 

 

 

Jól halad a project! Ha nem is az, aminek nekiálltam, de legalább halad.
Ha a WC lehúzó még nem is, de a satu legalább már jó.

 

 

Már a múltkor is az volt, hogy a pincében felejtettem a fotómasinát.
Pedig milyen látványosan elüt a csavarhúzóktól, meg a villáskulcsoktól...

 

 

Most -hogy így kiszaladgáltam magam- jöhet a még reggel beígért hurkazsíros kenyér.

 

 

Kenyér?
Akkor legyen májgombóc leves.
(állította át a szerző gyomorműködését sebtében kényszeredetten)

 

 

Felhoztam a pincéből egy nagy doboz papírt tüzelni, majd jóleső érzéssel letettem ide.
A következő lépésemben szintén szerepelt a "jóleső" szó, de itt már
csak mint egy szerencsés kimenetelű baleset jelzője.

 

 

Pár percig nem volt meg a lánc, aztán csak sikerült egy erőteljesebb ajtómozdítással
némi zörgéses helymeghatározó hangra ösztökélnem.

 

 

Egyesüljetek! Kiáltottam rájuk barátságosan.
Persze beszélhetek én ezeknek...

 

 

Ez a polc nem olyan ferde, mint ahogy ezen a képen látszik.
Ferde, csak nem olyan ferde. Mindegy...
Úgy is csak kulcskarika kell.
Meg persze két új doboz.

 

 

A lánc olyan sebességgel idomult a csavarhoz, hogy nem volt időm közbenső pillanatot
megörökíteni. Amúgy volt már olyan szétszedtem projectem, ami konkrétan azért
nem került ki a webre, mert egészen egyszerűen elfelejtettem munka közben
fényképezni. Csak persze ilyesmivel nem dicsekszik az ember. Francba!

 

 

Kapott a dugattyú (mint vásárláskor én egy meleg pillantást a patikustól) egy kis vazelint.

 

 

Először úgy volt, hogy ezzel a kulcskarikával fogok csatlakozni a lehúzó karjához.
Szerintem ez igenis egy jó ötlet!

 

 

Azonban mikor megpróbáltam a helyére befűzni, menten megváltozott a véleményem.

 

 

Ez viszont tökéletes! Csak persze hiányzik belőle valami rugó.
No de miért is lennének használható alkatrészek a dobozaimban...

 

 

Imígyen megfordítva a karabinert, a hiányzó rugót tökéletesen pótolja a gravitáció.

 

 

 

Az élet apró sikereinek is örülni kell.
Itt pedig teljes a siker!

 

 

Soha nem volt autóm. Akkor meg minek őrizgetek egy Zsiguli kilincset?
Egyszer még biztosan jó lesz valamire...

 

 

Ő viszont nem jön velünk tovább...

 

 

Rohangálok körbe körbe. Szedem össze a szétszórt holmikat.
Ez a csipesz például mit keres a fürdőszobában?
Persze értelmetlen a kérdés, hiszen nálunk
a tárgyak konkrétan szanaszéjjel vannak.

 

 

Szerintem kiérdemeltem ezt a mutatós májgombóclevest!

Utóirat:
Aki úgy érzi, hogy fel van iratkozva a hírlevélre, de nem kapja, az nézze meg
a Gmail (esetleg Freemail) fiókját webfelület alól. Ott leszek a spam mappában...