Farigcsálok 3
(esernyőtartó)

Szóval az úgy volt, hogy lazán átkötök az előző (spájzba polcok) farigcsálós cikkből ide.
Persze ez a laza átkötés esetemben átível akár egy év kihagyást is, de ez mindegy.
Következő feladatnak az előszobafal rendezését neveztem ki. Nem egy nagy
meló, hiszen mindössze arról van szó, hogy mégis mi a csudának nekünk
6, azaz hat darab esernyő. Értelmes családokban ilyenkor az történik,
hogy kidobnak a hatból négyet. De hol vagyunk mi az értelmestől...

 

 

Annyira rákattantam az előszobafal rendezős feladatra, hogy azonnal félbehagytam.
Nem tudom észrevettétek-e, hogy milyen virtuóz módon bánok a félbehagytam
kifejezéssel, hiszen tulajdonképpen még el sem kezdtem! A spájzrendezgetést
ellenben nem fejeztem be. Ugyanis hiába az új polcok, ha a régieken valósággal
hemzsegnek a teljesen felesleges dolgok. Gondoltam rendet vágok köztük. Elsőnek
valami olyasmikhez nyúlok, amiktől könnyű megszabadulni. Íme az üres
üveg készletünk. Ezektől -ha nehéz szívvel is- most elbúcsúzom.

 

 

Konkrétan teljesen üres lett a polc teteje. Már majdnem meg voltam elégedve magammal,
mikor a látványban elmerülve beugrott, hogy ezen polc alá is be van tervezve egy polc.
Nem egy nagy meló, csak három darabka fa, melyekből "U" alakot képzek, s alulról
(az alsó polcon keresztül) csavarozom oda. Na! Ezt majd valamikor máskor...

 

 

Andi kukoricacsuhé gyűjteményét nem mertem kidobni, mert ki tudja mire kell neki.
Tudom is én? Mi van, ha például vudu babát akar belőle csinálni?
Aki ilyet tud, azzal szerintem nem jó packázni...

 

 

Ez itt kérem nagyszerű papírmasé alapanyag.
Illetve azonnali átminősítéssel tüzelő.

 

 

Ezek itt egymáson, két különböző méretű kávésüveg kupakjai. Már majdnem rájöttem,
hogy minek a talpaként lesznek bevetve, mikor még épp idejében elvetettem
a gondolatot. Valamint magukat a kupakokat is. Mégpedig üvegestül!

 

 

Találtam a spájzban a földön egy kisebb zsák diót. Lemegyek a pincébe és megtöröm.
Ha avas, megy az egész a madáretetőbe. Ha jó, akkor természetesen én eszem meg.

 

 

A tejkaramella szavatossága konkrétan egy éve lejárt, a tőle jobbra
látható csokoládénak tűnő valami hasonló tulajdonságát
azonban még csak megsaccolni sem merem!

 

 

Ez a spray arra jó, ha esetleg meg találnám magam égetni.
Persze az, hogy jó-e még, az egy jó kérdés.

 

 

Már csak azért is, mert a szavatossága már húsz éve lejárt. De ezek az orvosi dolgok,
ezek sokkal tovább kitartanak, mint ami rájuk van írva. Pár éve megfájdult a fogam.
Tudtam én, hogy kell valahol lennie itthon Lidokainnak, csak nem leltem.
Végül az asztal alatti vegyszeres polcon találtam meg. Persze 22
éve lejárt a szavatossága, de akinek épp fáj a foga,
az nem kényes az ilyen apróságokra.

 

 

Összekészítettem a spájzból kiebrudalt lomokat. A bal oldali szatyor tartalma most még
nem a kukában, hanem a pincében végzi. A konzervdoboz jó lesz csavarnak szögnek.
A tejfölös vödörben jól lehet gipszet keverni, mert munka után a kőműves fandlival
ellentétben egyszerűen eldobható. Persze a fandlit is el lehet dobni, csak abból
a tejfeles vödröcskével ellentétben sokba van egy új. Az uborkás üvegből
meg lakkozni, festeni szoktam. Vagyis mikor pár év múlva berágok
a pincei lomtengerre, majd akkor hajítom ki őket.
No de mit nem látok jobbra?

 

 

Az ott kérem hely! Ha nem is nagy, de legalább egy apró foltban kilátszik a fal.
Simán megoldom, hogy ezentúl ott lógnak lefelé az esernyők. Persze kéne
hozzá az előszobafal mintájával azonos színű anyag, de az sajnos van.

 

 

A másik ötlet, illetve elképzelt esernyőtartó rejtekhely, az ez.
Akasztókkal ellátott világos szín szalagparketta.
Ezt az ötletet is de gyorsan elvetettem...

 

 

Másnap reggel lévén, gondoltam belecsapok a lecsóba. Mielőtt még nagyon felpörögnék,
indításnak kerestem valami apró feladatot. Ez két okból is jó. Egyrészt egy újabb apró
nyűggel lesz kevesebb. Másrészt ha nem jön meg a lelkesedésem, akkor nem ér lelki
trauma azon okból, hogy már megint mily csúfosan hagytam félbe valami projectet.
Amit ezen a képen látunk, az egy egészen apró probléma. Konkrétan annyi az egész,
hogy az asztal vízszintes lapjához képest, a mellette található mosogató előre felé dől.

 

 

Nem volna akkora gond ez az egy centis váll, ha a mosogató lefolyója nem épp a másik
oldalon (hátul) volna. Így azonban, hogy a mosogató tálcája előre dől, megáll a víz
a mosogató aljában, s szó szerint belekövesedik. Vagyis a mosogató aljában
található rács mintája konkrétan áttevődik vízkőből a mosogatóba.

 

 

Már most is meg van emelve az eleje valami gumibigyókkal. Megpróbáltam őket kézzel
összenyomni, de nem sikerült. Ekkor megpróbáltam leemelni a gumibakról a mosogatót,
de ez sem sikerült. Ha sem össze nem megy, azaz elég kemény, valamint sem szét nem
jön, azaz nem eshetett ki belőle semmi, akkor mégis hogy a csudába lett lejtős?
Ötven évvel a hátam mögött rájöttem, van az úgy, hogy egyszerűen
nincs értelme megkeresni a kiváltó okot.

 

 

Eddigi tapasztalatom szerint bizonyos esetekben sokkalta jobban járok, ha a felesleges
oknyomozás helyett egyből a megoldásra koncentrálok. Szóval kell valami, úgy
nagyjából radírgumi méretű tárgy. Pontosabban szólva két darab kell.
Mivel épp elől van a középső asztalfiók, ezért innen választok.

 

 

Ezt a zártbuborékos szivacsot volt a legkönnyebb megmunkálni.
Konkrétan toltam rajta párat a tapétavágó késsel,
s már készen is volt a nagy mű.

 

 

Ez ugyanaz a nézet, mint ahonnan az előbb láttuk. A váll -konkrétan az asztal
oldalának mintegy centi széles látványa- a mosogató elejének
megemelése után eltűnt. Ezen okból kifolyólag
a víz valósággal belerohan a lefolyóba!


 

 

Az gondoltam ki, hogy lemegyek a pincébe, s keresek valamit, amire fel lehet akasztani
az esernyőket, s legalább nagyjából illeszkedik, vagy különösebb energia befektetése
nélkül illeszthető az előszobafal aljára. Voltak ám ötleteim, csak elvetettem őket.
Pontosabban szólva találtam helyettük egy másik farigcsálós feladatot. Persze
anyag az nem volt hozzá, ezért elmentem az OBI-ba, s hoztam egy rakat
cseréplécet. Ugyan kicsit hosszú lett tőlük a bicaj, de ha a feldarabolt
bútorlapot hazahoztam, ez sem okozhat gondot. Persze ha már úgyis
az OBI-ban jártam, nézhettem volna akasztókat az esernyőknek is...

 

 

Arról van szó, hogy olyan szépen felújították a lépcsőházunkat, hogy egyszerűen nincs
szívem visszaszerelni az ütött-kopott faliújságunkat. Másnak meg úgy egyáltalán
eszébe sincs visszaszerelni! Ezen okból kifolyólag megálmodtam a régi helyére
ezt a csodát. Hogy mit is számoltam ki a jobb oldali oszlopban? Nem mindegy?

 

 

A lényeg, hogy ez jött ki végeredménynek.

 

 

Már szárad is rajta a lakk!

 

 

Végül ráapplikáltam az aljára egy rekeszt, hogy legyen helye a szórólapoknak.
Csak azok a hat k*rva ernyők, azok lógnak összevissza még mindig...


 

 

Mivel Andi a szoba legtávolabbi sarkában gubancolja a cérnát, gondoltam én majd
a lakás átellenes végében rendetlenkedem. A valóságban a dolgok persze nem
így történnek, csak ugye kit érdekel, hogy Andi közben hazament, eltelt
egy hét, majd eltelt újabb kettő, majd szaladtak a hónapok...

 

 

Bárhogy is nézem a feladatot, a fellógatott mindenféléktől valahogy nem látom át.
(fogom rá rutinosan a körülményekre a halogatással kombinált bénázásom)

 

 

Bevallom őszintén, hogy egyáltalán nem erre emlékeztem, pedig az előszobafalat
minden nap látom. Ráadásul ebből az egészből úgy nem dereng semmi, hogy ezt
a bútort magam szereltem össze. Majd később szét. Majd kicsit másképp megint
össze. Nekem mindenáron valami vékonyabb bordájú felépítmény ugrott be.

 

 

Addig addig nézegettem, míg ismét elkezdtem az átalakítás felé orientálódni.
Szerencsére még épp idejében nyakon vágtam magam Mindegy... Azért elmondom:
Az volt a tervem, hogy leszedem az egészet a falról, leveszem róla
az alsó díszítő idomokat, majd távtartók közbeiktatásával
csavarozom vissza. Ha az a díszelem el áll az alapjától,
akkor felfogható (valójában alkalmas) két kampónak.

 

 

Mivel az előszobafalat négy csavar is tarja a falon, melyeket valamely érthetetlen
okból lusta voltam kitekerni, ezért úgy döntöttem, hogy bemegyek az OBI-ba,
és az előszobafal szétszerelése és átalakítása helyett veszek inkább valami
rácsavarozható akasztót. Meg egy mérőszalagot, mert abból
a múltkor egyel kevesebb volt mint kéne.

 

 

Íme az akasztók fala az OBI-ban. Valóságos Kánaán!
Ráadásul van tovább is.

 

 

Egészen a sor végéig kitartanak a mindenféle bútorfülek. Csak győzzek választani!
Még emlékszem, mikor jó ha egyfélét lehetett kapni a boltban. Mikor elmentünk
apukámmal a Vasedénybe (tipikusan Kátay), akkor nem az volt a kérdés, hogy
milyet veszünk, hanem az, hogy lesz-e egyáltalán, s ha igen, akkor milyen.
A fásszekrényre olyat kaptunk, ami inkább konyhába való. Az elektro
lomos szekrénykére és fiókjaira meg olyat, ami inkább műhelybe.
Ez persze nem azt jelentette, hogy kétféle is volt a boltban,
hanem csak azt, hogy másodjára másmilyen.

 

 

Na most nemhogy ez a matt fémszín (egyesek szerint pezsgő) gyönyörű, hanem volt
krómozottban, aranyban, és fehér színűben is. Az árát azt persze hagyjuk...

 

 

A fentebbi szépségekkel ellentétben, ezeknek az egyszerűeknek csak pár százas darabja.
Tulajdonképpen nem is azért vettem meg őket, mert kellenek az előszobafalra,
hanem csak azért, hogy legyenek páran a pincemélyi dobozban.

 

 

Ez az első ötlet. Ide illik leginkább, és ide is a legkönnyebb felszerelni.
Ráadásul ha ide teszem, pont eltakar egy nem valami szép csavart.

 

 

Itt ugyan lentebb van, de nem csak hogy esetlenül néz ki,
de még kényelmetlen is ráakasztani az ernyőt.

 

 

Jól mutatna a régi fekete akasztók helyett, ellenben nem takarná el a régi akasztók
rögzítő csavarjainak lyukait, ami viszont már nem mutatna olyan jól.

 

 

Ide is illene, ha illene, de szerencsére nem illik.

 

 

Mint ahogy ez a kicsi fehér sem illik ide. Ellenben ez a kicsi fehér a bejárati ajtóra...
Na most menjek azonnal a francba! Géza! Feladatra koncentrálni!

 

 

De hiába beszélek magamnak, süket fülekre találok...

 

 

Mondjuk egész jópofa szórakozás a kétféle akasztóval ücsörögni az előszoba sarkában,
miközben komoly hümmögések közepette odapróbálom mindkettőt mindenhová.
Csak ugye a faladattal így valahogy egyáltalán nem haladok.

 

 

Pont ez volt az első odapróbálós képen is. Mivel ösztönszerűen egyből idetettem,
ezért biztosan ez lesz neki a megfelelő hely. Na most az előző képek alapján
kiderült rólam, hogy szeretek próbálkozni. (addig sem dolgozom)

 

 

Egy gyors próba, hogy felfér-e egyetlen akasztóra mind a 6 ernyőnk.
A jobb felső sarokban persze nem az látható, amint világosság gyúl
az elmémben, hanem csak épp kivakuztam az ábrázatom a képből.

 

 

Komolyan mondom, hogy egyáltalán nem így élt emlékeimben. Persze mindegy...
Ahogy öregszem, egyre inkább rácsodálkozom, mindennapi tárgyaimra.
Minap is lementem a pincébe, s rácsodálkoztam egy az asztalon heverő
folpackba tekert nagy szögletes valamire. Próbaképp megálltam tőle két
méterre, s azt játszottam, hogy úgy kell kitalálnom mi az, hogy nem megyek
hozzá közelebb. Mit ne mondjak, nem sikerült, pedig nem is oly rég vettem azt
a Stuzzi orsós magnót a Vaterán. Mi lesz még itt, ahogy öregszem...

 

 

Ha megcsináltam volna a régóta tervezett tápegységet a beteges akkujú kisgépeimhez,
(úgymint a kicsi kék, meg a másik) akkor most nem ezzel a naggyal kéne fúrnom.

 

 

Odafogtam az akasztót az előszobafalhoz, majd átjelöltem a lyukak helyét ceruzával.
Mivel épp eltakartam az amúgy eltakarandó, de egyébként mértékként használható
középen található csavarfejet, ezért kicsit elcsúsztak a jelölések. Mint az látható,
mikor bepontoztam a leendő lyukak helyét, ránézésre korrigáltam a hibát.

 

 

Ahhoz képest, hogy tulajdonképpen sikerült az egész projectet leredukálnom,
mindösszesen négy csavar betekerésére, meglepő méretű lett a rumli.

 

 

Az ágyra meg át lett dobálva minden az előszobából.

 

 

Mindeközben a fényképezőgép állványa -a már megszokott felrúgásra várva-
toporog az előszobában.

 

 

 

A felvételen a négy lyuk kifúrása helyett leginkább a szerző tompora látszik.
Mondjuk nem is hívtak Hollywoodba kameramannak...

 

 

Egyáltalán nem bonyolítottam el. Szóval nem a feladat komplexitása miatt ily hosszú
e cikk, hanem csak széthúztam a dolgokat az időben. Ráadásul a címe sem stimmel,
hiszen a kezdeti terveimmel ellentétben nem is farigcsáltam. Most már mindegy...

 

 

Ennyi! 20 év ripsz ropsz eltelik, s már meg is oldottam a lógó ernyők problémáját.
Mondjuk eddig is lógtak, meg most is (meg én is), csak most már jó helyen.

 

 

A maradék akasztókat jó mélyre elteszem a pincei un. "szépcsavaros" dobozomba.
Közben édesanyám rákérdezett: Ezek hattyúk? Hat tyúk?
Nem Mami. Ezek négy akasztók.

 

 

Mindössze ennyi volt a cél. Ezentúl van hová felakasztani (üres fogas) a kabátokat.
Még pár év, s vagy megoldom az összes problémám, vagy mindet elfelejtem.

Utóirat:
Aki úgy érzi, hogy fel van iratkozva a hírlevélre, de nem kapja, az nézze meg
a Gmail (esetleg Freemail) fiókját webfelület alól. Ott leszek a spam mappában...