Riasztó
(pinceajtóról, sosem aktivált)

Az utóbbi idők pincés cikkeiben többször is látszott, ez az ajtóra szerelt valami,
ami amúgy egy riasztó. Ahogy ide fel van szerelve, az valóban elég riasztó,
és akkor a belsejét még nem is említettem! Természetesen mindjárt
megmutatom belülről, hiszen épp erről szól a szétszedtem.

 

 

Ez a riasztót (az ajtón kívülről) kulccsal aktiváló kapcsoló. Illetve ez csak lett volna,
ugyanis sohasem működött, mert az ajtónyitást érzékelő kapcsolót már fel sem
szereltem. Hogy mivégre ez az egész? Elmondjam? Úgy sem úszod meg...

 

   Szóval az úgy volt, hogy volt nekem egy iszonyatosan nagyteljesítményű erősítőm, amivel bármiféle általam hozzáférhető hangszórót porig tudtam égetni. 160 watt már bőven megteszi drótot izzítani, nem hogy olcsó, pláne lomtalanításkor kukázott hangszórókat leégetni. Erről az erősítőről egy másik cikkben korábban már meséltem, most az utódját fogom elmondani.
  
Egészen egyszerűen elegem lett belőle, hogy hiába van egy tönkretehetetlen, azonban lakószobába értelmetlenül nagyteljesítményű erősítőm, ha egyszer kénytelen vagyok a magnóm belső hangszórójával hallgatni a zenét, merthogy minden más hangszórót, illetve hangfalat leégetek az erősítőmmel.
  
Berágtam, és szétszedtem a 160 wattos dögöt. Utólag visszagondolva, ez egy meglehetősen értelmetlen cselekedet volt, de tizenévesen valahogy egészen másképp gondolkodik az ember. Tulajdonképpen nem kellett volna szétszedni szerencsétlen erőlködőt, elég lett volna csak a hálózati trafóját áttekercselni, hogy kisebb tápfeszültséget kapjon a végfok.
  
Valahol úgy 10 watt környékén van az a határ, amit a csöves rádiókból és tévékből kitermelt hangszórókkal meg lehet etetni úgy, hogy nem hullanak szét. Feltettem magamnak a kérdést: Mi az, ami biztosan tud 10 watt körüli teljesítményt, de annál többet már nem igazán, és kijön a rendelkezésemre álló alkatrészkészletből? Ez akkoriban egy push-pull csöves erősítőt jelentett.
  
A csöves erősítőnek van néhány sarkalatos pontja, ami nélkül nem fog menni. Először is kell egy hálózati trafó. Apukám megmutatta, hogyan kell trafót tekercselni. Vasanyag akadt itthon, huzal is volt a gyárból (Tanért), és a lendület is megvolt. Ekkor történt, hogy lementem a pincébe, hogy belenézzek a csöves dobozba, hogy miből is fogok építkezni.
  
Az elektroncsöveket tartalmazó doboz azonban nem volt sehol! Apukám állította, hogy nem ő vitte el. Körbenéztünk, és kiderült, hogy hiányzik még néhány apróság. Például a pákatrafó párja, amit apukám nekem szánt, majd ha elköltözök. Két nagyobb méretű Tesla hangszórónak is lába kélt, meg pár alapműszer is hiányzott a polcról. Ekkor építettem a pinceajtón látható riasztót, amiről ez a cikk tulajdonképpen szól.
  
A csöves doboz hiánya nem okozott különösebb fennakadást, mert egyrészt volt itthon a lakásban egy kisebb dobozzal, másrészt az én kacatjaim közt is akadt Ezermester egységcsomagos PCL82, vagy 85, vagy 86. Mindegy, mert mindegyik erősít.
  
Kimenőtrafót nem volt kedvem tekercselni, de nem is kellett, ugyanis kaptam egyet. Ugyan benne volt egy iszonyatos méretű rádióban, de azt nekem semmiből sem tartott kiszedni.
  
Kinyitottam valami könyvet, összenéztem pár nekem tetsző rajzot, egybevontam őket, majd beszereltem a mechanikai alkatrészeket abba a dobozba, amiből kiszereltem a 160 wattos vadállatot. Mint azt már párszor említettem, nálam mindig a doboz volt a gond. Meg persze a szűkös alkatrészkészlet.
  
Balra a táp, mellé a kimenő, elé az egyenirányító, a szűrésre szolgáló kondival, a jobb sarokba pedig a csőfoglalatok, eléjük egy hosszú sorkapocs, aztán már jöhettek is a vezetékek. Szerintem két nap lehetett, mire összeraktam és bekábeleztem, de az is lehet, hogy reggel kezdtem, és estére készült el.
  
Némi szintillesztési problémától eltekintve (tranzisztoros erősítőhöz méretezett impedanciájú hangszínszabályzó), tökéletesen működött. Mondjuk az igaz, hogy a puffer kondit egyből cserélni kellett egy nagyobb feszültségűre, mert kissé felülméreteztem az anódfeszültséget, és a csövek is mondhatni látványosan fűtöttek, merthogy a fűtőfeszültséggel sem fukarkodtam.
  
Mindezen konstrukciós hibák ellenére, az erősítő stabil volt. Illetve stabil volt egészen addig a napig, míg egyszer elfelejtettem éjszakára kikapcsolni. A családot nem zavarta, hogy világít az asztalon valami zöld, én meg nem láttam oda. Másnap reggelre gyanúsan erős volt a lakásban a trafószag, de szerencsére csak az erősítő belseje égett szénné, a lakásba nem jött ki a dobozból a tűz.
  
Olyan meleg volt belül, hogy a teljes huzalozás összeolvadt. A hálózati trafóból kijött valami csillogó dolog, amitől a doboz bal sarka úgy nézett ki, mintha feltaláltam volna a matt fekete festék metál változatát. Még az is lehet, hogy ez a doboz is megvan a pincében. Ha megtalálom, majd úgy is megmutatom.
  
Mondjuk az igaz, hogy már rég nem csöves erősítő van benne, hanem tranzisztoros, illetve már az sem. De most aztán elég legyen ennyi, a Karcsi barátomnak épített erősítőről majd valamikor máskor ejtek szót.

 

 

Kisé poros a hangszóró. Na ja, harmincöt év a pinceajtón, az bizony nagy idő.
Ebből jönne a sziréna vijjogása, már ha valaha is be lett volna élesítve.

 

 

Ez a teleptartó egy Orionton rádióból származik, és két darab zsebtelep lakott benne.
A telepeket valamikor évekkel korábban kidobtam, mert teljesen elrohadtak.
Amúgy ők ketten lettek volna a tápegység arra az esetre, ha a betörő
szakmailag olyan felkészült, hogy munkavégzés előtt áramtalanít.

 

 

Íme a fekete doboz, vagyis a riasztó lelke. Talán nem árulok el vele titkot,
hogy semmi különös sincs benne, csak egy tápegység, és egy sziréna.

 

 

Mivel le szeretném festeni a pinceajtót, ez a doboz meg útban van, ezért leszerelem.
Nincs tervbe véve a visszaszerelése, hiszen eddig sem működött.
Apróbb probléma, hogy sajnos áram alatt van.

 

 

Azt találtam ki, hogy a múltkori villanyszerelős projectből megmaradt ezeréves,
mára már szabványtalanná vált konnektort fogom bevetni. Már úgy értem,
hogy azt találtam ki, hogy a riasztóba menő vezetéket átkötöm ebbe.

 

 

Óvatosan kell vele bánni, mert a korabeli szokásokhoz híven, ez bizony még
nem műanyagból, hanem porcelánból van. Ha véletlenül nagyon
meghúzom a tartócsavart, akkor bizony elreped.

 

 

Rámértem a riasztóból kikötött vezeték végére, nehogy potyára
dolgozzak a konnektorszereléssel. Ott van benne a delej!

 

 

Ugyan az ajtó másik oldalán van egy szabványos -értsd földelt- konnektor,
ami ráadásul egy hármas elosztó, azonban földelés abban sincs.
Szóval olyan mindegy, hogy ide dugok be valamit, vagy
a másikba. Itt legalább látszik, hogy nincs földelés.

 

 

A hangszóróval nem foglalkozok tovább. Már nem úgy általában nem, hanem csak
ezzel a példánnyal nem. Természetesen lesz hangszórókat szétszedős cikk is,
csak sajnos olyan nagyra álmodtam meg, hogy nem igazán akar összeállni.

 

 

Végre nyugodtan lefesthetem a fáspince ajtaját. Mondjuk ha eddig valamiért ideges
voltam, az biztosan nem a pinceajtó festetlensége miatt volt. Ha lassan is, de azért
egészen szépen haladok. Például már a pince előtti részre terített linóleummal
is elkészültem, pedig az is milyen régi terv volt. No de nem kell az ilyesmit
elkapkodni! Ha eddig jó volt a deszkaerdő csupaszon, akkor most már
csak kibírja még egy darabig. Mormolta maga elé a szerző
unottan, az elmúlt több mint negyven évben.

 

 

A kép címe: hat csoda
Ennek az elnevezésnek a megfejtésével már megint elvoltam egy darabig.
Számolgattam a sarokban a csodákat, de valahogy nem akart értelmeződni,
hogy mégis miért írtam hatot. Aztán persze idővel rájöttem, hogy ez nem hat,
akart lenni hanem hát. Vagyis azt akartam magamnak jelezni, hogy
"hát csoda", hogy oda sem merek nézni a sarokba?

 

 

Ezért a designért a Tanért vállalatnál kell keresni a felelőst. Ez egyrészt egy mértani
test volt oktatáshoz, másrészt mindenféle dolgokat szereltek bele a műhelyben.
Volt belőle átlátszó is, abból van az apukám építette műszer skálaüvege.
Amúgy jópofa doboz, könnyű vele dolgozni. A teteje lepattintható,
majd visszatéve meglepően masszívan a helyén marad. Például ezen
a dobozon is fent maradt, mindenféle rögzítés nélkül, több évtizeden át.
Most elgondolkodtam, hogy mi is van még nekem ilyen dobozba építve.
Valahol van a pince mélyén egy AM moduláció mérő CB rádióhoz,
valamit a szobában egy modellrepülőhöz készített tápegység.

 

 

A minap, mikor a pincében az asztalra illő pult építése közben -magamnak
komoly meglepetést okozva- kiborítottam a foglalatos dobozom, meg
hozzá egyszerre még hármat, akkor találtam a földről felsepert
alkatrészek között egy éppen ugyan ilyen lámpaburát.

 

 

Van neki egy hercig konstrukciója, az már biztos!

 

 

Mekkora egy rendes csávó is vagyok én,
hogy feliratoztam a csoki szorítót!

 

 

Tra tra tra ta!

 

 

A nemes cél érdekében ismételten beáldoztam egy borotvacsatlakozós kábelt.

 

 

Idegesített, hogy a visszajelző lámpa végén lifeg a doboztető,
ezért -ha csak ideiglenes jelleggel is- lecsavaroztam.

 

 

Íme a tápegység. A szigetelőszalagba egy elektrolit kondenzátor van csomagolva.
Az egyenirányító diódáknak nem hogy a típusa, de még a mérete sem azonos!
A tápegység trafója az előző képen látható csengő reduktor, ami egyrészt
a szirénát látja el tápfeszültséggel, másrészt pedig csepptölti a két
zsebtelepet, hogy ne kelljen őket sűrűn cserélni.

 

 

Három évtized alatt nem ment tönkre a trafó, azonban az elkók
már rég kiszáradtak. Ezt onnan tudom (mert megmérni
lusta voltam), hogy a sziréna hangja kissé grízes.

 

 

Íme a sziréna, ami két multivibrátorból áll. Az egyik visít, a másik
pedig lassú ütemben változtatja az egyik frekvenciáját.

 

 

A multivibrátoroktól balra, a tulajdonképpeni végfok látható.
Két pár AD161/162 van hídba kapcsolva.

 

 

A végerősítő meghajtása nem szokványos. Mivel a két komplementer pár
a hídkapcsolás miatt ellenütemű vezérlőfeszültséget igényel, azonban
a komplementerségük miatt a bázisok össze vannak kötve, ezért
ennek a tranzisztornégyesnek a vezérlésére elég egy olyan
trafó, aminek csak egyetlen szekunder tekercse van.

 

 

Valahogy így nézhet ki. A hangminőség tulajdonképpen teljesen mindegy,
hiszen riasztásra, szirénahangra, bármi megteszi, csak hangos legyen.

 

 

Ez az aprócska trafó vezérli a végerősítő tranzisztornégyesét. Valamint felhívnám
a figyelmet a zöld ellenállás lebegő szerelésére. Mondjuk a pinceajtót nem
szoktuk csapkodni, és ki is bírt három évtizedet, de akkor sem szép.

 

 

Annakidején, mikor áttértem a fémépítőről az elektronikára, kifejezetten szerettem
ezt a stílusú próbanyákot. Nem kell saját panelt tervezni az éppen kipróbált
kapcsoláshoz, hanem csak dróttal, ha még erre is lusta vagyok, akkor
csak forrasztóónnal össze kell kötni a panelnégyzeteket, és már
készen is van. Ha akarom, rajtahagyhatom amit építettem, és
így ahogy látjuk, beépíthetem a helyére. Ez így örök darab!

 

 

Azért kötöttem a hangszóróval sorosan teljesítményt csökkentő ellenállásokat,
mert egyrészt így van mire csíptetnem a krokodilcsipeszeket, másrészt
pedig éjszaka van, és nem akarom felszirénázni a szomszédokat.

 

 

Én csináltam a dobozt. Mondjuk az tény, hogy nem ma volt.
Feliratoztam a csokit. Mondjuk az is tény, hogy barna
alapon feketével, és vaksi vagyok. De arra akkor
sincs mentség, hogy ilyen csúnyán elkötöttem!

 

 

Leejtettem a kedvenc csavarhúzóm. A piros nyíllal jelzett helyre esett,
miközben a fiók ugyan itt volt lent, de tövig be volt tolva.
Ha így akartam volna, biztosan nem sikerül!

 

 

 

Azért ilyen fura rekedtes a hangja, mert a szűrő elkók
kapacitása, az utóbbi harminc évben elpárolgott.

 

 

Kitekertem a kiégett izzót, ő már nem jön velünk tovább.

 

 

Felhívnám a figyelmet egy apró, de "zseniális" részletre. A végtranyók a tokjuknál
fogva forrasztással vannak rögzítve, illetve a kollektoruk bekötve. Germánium
alapú tranzisztor esetében, ez a szerelési technológia nem vall ép elmére.

 

 

Az alkatrészkészlet tényszerűen a kuka mellől származik. Lomtalanításkor mentem
körbe, hogy kicsipkedjem a kidobott tévékből az ellenállásokat, kondenzátorokat,
illetve hangfalaim helyreállításához kiszereljem a hangszórókat. Én voltam
a gyerek, aki rosszul érezte magát, ha nem volt a zsebében a kedvenc
hatforintos csavarhúzója, meg a rettenetes minőségű oldalcsípője.

 

 

Nem volt szívem üresen hagyni a foglalatot,
ezért pótoltam bele a kiégett skálaizzót.

 

 

Kikötöttem a fekete dobozból a hálózati vezeték mindkét végét,
majd összetekertem a kábelt, és ekkor eljutottam odáig, hogy
 kihúzzam a dugót konnektorból. Ezt sohase csináld utánam!

 

 

Ahogy másnap ülök az asztalomnál, erre a látványra lettem figyelmes. Hogyan lehet
itt az a kábel, amit tegnap már egyszer összetekertem? Aztán rájöttem, hogy ez
a fejhallgatóm hosszabbító kábele. Hangosan moziztam, csak fejhallgatóval.
Kéne már ide az asztalomra a füleshez, egy saját külön erősítő.
Ezt is mióta tervezem már... Mindegy, hagyjuk...

Utóirat:
Aki úgy érzi, hogy fel van iratkozva a hírlevélre, de nem kapja, az nézze meg
a Gmail (esetleg Freemail) fiókját webfelület alól. Ott leszek a spam mappában...