Farigcsálok -8-
(madáretető)

Az volt a terv, hogy lemegyek a pincébe, és farigcsálok valamit. Azonban azt, hogy
mégis mit találtam ki tegnap mára, azt mindössze egyetlen éjszaka alatt sikerült
olyan sikeresen elfelejtenem, hogy az elképzelésnek még csak szikrája sem
maradt a fejemben. Mondjuk ez azért nem egy akkora baj, hiszen bőven
van tarsolyomban oly ötlet, melyeket fa alapra álmodtam meg. A nem fa
alapúakat most talán hagyjuk is, illetve inkább egyik sort sem mondom el,
hogy később ne kelljen visszajönnöm beszúrni a rengeteg cikkre a linkeket.

 

 

Addig addig nézegettem az előző képen mutatott anyagokat, míg a lamentálás végén ki
nem választottam közülük ezt a szép szál fenyődeszkát. Ebből szinte bármit ki lehet
faragni! Úgy nagyjából itt történt, hogy elakadtam. Mert ugye, mégis mi légyen
az a bármi? Persze a kedves olvasónak már könnyű, hiszen csak ránéz a cikk
címére, és már látja is, hogy ebből a deszkából bizony egy madáretető lesz.
Én meg csak toporogtam, és az esztergapadtól kezdve a csiszolómalomig
(mely egy igen régi tervem) minden eszembe jutott, csak az nem,
ami tegnap elindított a farigcsálás rögös útján.

 

 

Legyen madáretető. Ugyan régebben már csináltam párat átlátszó vödörből, de azok
az időjárás viszontagságaitól úgy megkoptak, hogy még valamikor tavaly tavasszal
mind a szemetesben végezték. Tök jó, hogy én itt vagyok lent, a deszka -amire a
madáretetőt méretezni kell- meg fent. Mégis milyen széles lehet az a polc, amin
évközben a muskátlik ülnek? Szerintem úgy kisarasznyi. Csak azért sem
megyek fel levenni a pontos méretet! Jó lesz ez így is...

 

 

Bejelöltem egy kisarasznyit balról, majd a maradékot elosztottam kétfelé. A balra eső
darabból lesz az etető alja, a jobbra eső kettőből pedig a teteje. A bal szélső darabon
van még két vonal, ott is vágok. Ezekből lesz majd az alsó rész pereme. Egyrészt
így az alaplap kisebb lesz mint a tető, vagyis hátha nem ázik be. Másrészt
pedig mindenképp kell valami perem az alaplapra körben,
különben szétfújja a magokat a szél.

 

 

Akinek fűrészgépe van, az mindig azt nézi, hogy miből lehetne (vagy szükséges)
levágni egy darabot. A gépek már csak ilyenek. Akarom mondani a gazdák.
Például mióta csiszológépem is van (rezgős is, meg szalag is), azóta van
bennem némi kényszer, hogy minden érdest elsimítsak. Már előre
félek, hogy abból mi lesz, ha összerakom az idénre tervezett
(szerintem jó ha jövőre lesz belőle valami) faesztergát.
Van egy olyan érzésem, hogy ezentúl minden egyes
kósza fadarabban, a forgástestet fogom meglátni.

 

 

Úgy nagyjából azt csináltam, amit elterveztem, kivéve, hogy egy egy csíkot levágtam
a tetőnek szánt részek széléből is. Egyrészt túl nagynak találtam a tetőt, másrészt
pedig kellett egy egy csík anyag az alaplemez hosszabb éleire is. Miközben
a deszkát aprítottam, azt vettem észre, valahogy mintha
világosabb lenne a szokottnál.

 

 

Ennek a furcsa látomásnak az volt oka, hogy a múltkoriban lefestettem a pinceajtót
fehérre, s ennek eredményeképp egy nagydarab fényvisszaverő (értsd nem
feketébe hajló) felület került a hátam mögé. Ha végre a maradék
fényelnyelő részeket is méltóztatnék lekenni, valóságos
fényár lenne a pince előtti részen!

 

 

Nem történik semmi, csak unottan tologatom a leszabott fadarabokat a munkapadon.
Bevallom őszintén, hogy szoktam ilyet. Megesik, hogy valamivel úgy elakadok,
hogy akár hosszú évekre is félreteszem. Most (hely és idő hiányában)
inkább nem sorolnám fel a félbemaradt projecteket.

 

 

Putty!
Hogy odacsavarozódott a két széle?

 

 

Néha lekapok a polcról valami régen használt szerszámot, és megmozgatom kicsit.
Mielőtt nem volt dekopír gép, a keretes fűrész, vasfűrész lap, rókafarkú fűrész
volt a szentháromság. Valamint ezen a képen igen jól látszik, amiről az előbb
a fényvisszaverő felületek kapcsán beszéltem. Ezeket a betonszürke felületeket
egészen egyszerűen nem lehet normálisan bevilágítani, mert valósággal nyelik a fényt!

 

 

Itt is van egy rakat ezer éve nem használt szerszám. Tervbe is van véve egy hatalmas
rendrakási hullám, hogy végre minden a helyére kerüljön. Az persze kérdéses,
hogy élek-e még addig, hogy ki is vitelezzem. Mondjuk így, hogy az utóbbi
hónapokban nem kevés munkával kiigazítottam a pincéket, már legalább
van hová el, jobban mondva szétpakolni a cuccokat. Már csak az kéne,
hogy mindent kupacba szórjak, majd szétválogassam. Hogy ezt milyen
frappánsan megfogalmaztam... És valóban! Tényleg már csak az kéne...

 

 

Ez olyan jól sikerült, mondhatni szinte résmentes lett, hogy kénytelen leszek fúrni
rá néhány lyukat, hogy legyen hol kifolynia az esetleg beverődő esővíznek.
Majd legközelebb figyelek, és nem dolgozok feleslegesen pontosan.

 

 

Összecsavaroztam a maradék két deszkát, ebből lesz a tető.

 

 

Kicsit talán nagy lett, de a tető lényege, hogy eltakarja ami alatta van. Eltakarja?
Eltakarja. Akkor eddig jó vagyok. Persze ezt magamon kívül nem sűrűn mondja
rám senki. Egyszer régen, egy szokatlanul csendesre sikeredett iskolanap végén
megkérdeztem a tanártól, hogy nem lehetne-e, hogy beírja az ellenőrzőmbe,
hogy Géza (ez volnék én) ma valami fura mód jól viselkedett.
Erre fel elkérte az ellenőrzőm, majd beleírta, hogy
Géza ismételten szemtelenkedett.

 

 

Megyek, és túrok valamit a készletből, ami megtartja a tetőt. Az a fúrógép a földön
a jobb sarokban, az meg konkrétan életveszélyes! Pláne ha azt is hozzávesszük,
hogy a fűrészgépet is épp így szoktam letenni. Valóságos csoda, hogy még
egyikkel sem sikerül kilyukasztanom a bokámat! Tervbe is van véve egy
olyan polc készítése, ami innen nézve jobbra előre esik (aprófa feletti rész),
és kicsit befelé a fal felé dől. Vagyis biztonságosan megállnak rajta az odavetett
szerszámok. Vagyis lesz még farigcsálok cikk, merthogy igényem van rájuk erősen.

 

 

Ez a néhány vonal úgy született, hogy rátettem erre a fadarabra a másikat.
Hogy akkor minek nekem az a tucatnyi vonalzó?
Ez mondjuk jó kérdés...

 

 

A fűrészgéppel úgy elvágni az egymásra helyezett két lécet, hogy azok
legalább úgy nagyjából egyformák legyenek, konkrétan képtelenség.

 

 

Nekem ez úgy jött ki, hogy összecsiszoltam őket.

 

 

Nem így lesz, hanem csak bemérem szemre,
hogy hol legyenek a tetőt tartó lécek.

 

 

Ugyan jelölésképp összefirkáltam a deszkát, de ebből végül az lett,
hogy úgy nagyjából találomra csavaroztam oda a két lécet.

 

 

Első nekifutásra nem volt ennyire egyenes,
de aztán mérgemben jól megropogtattam.

 

 

Olyan szép lett, hogy csak na! Ellenben egyáltalán nem így kéne kinéznie,
ugyanis a madárkák karmos lábacskái egyáltalán nem illeszkednek
a lakkozott deszkához. Majd legközelebb faágakból alkotok...

 

 

Tulajdonképpen már csak ki kéne tenni az erkélyre (balkon), de elfogyott
belőlem a lelkesedés. Mondjuk az igaz, hogy ebédre lecsúszott egy
hatalmas adag körömpörkölt, amitől ha én magam nem is,
de a vérnyomásom közel a pince mélységébe esett.

 

 

Megtépett muskátlik a virágállvány előtt, szék alá tolt madáretető.
Ez nálunk annyira bevett tájkép, hogyha épp nem így néz ki
a szoba, akkor én már szinte rosszul érzem magam.
Mentegetőzik rutinosan a szerző...

 

 

Mit ne mondjak, mégiscsak jobb lett volna levenni a méretet a helyről.
Annyira nem akart odaférni, hogy bele kellett vágnom a tető szélébe.

 

 

A tető lehetett volna egy centivel kisebb, de imígyen bevágva is jó.
Jó? Csudákat jó! Nem lehet leereszteni az etetőtől a redőnyt!

 

 

Ugyan a szél nem tudja lefújni a polcról, mert akkora huzat azért nem szokott
errefelé lenni, hogy átemelje az etetőt a korlát felett, de az ablaküvegbe
azért még bele tudja csapni. Hogy ezt elkerüljem, lefogattam
az etetőt a polchoz egy csavarral.

 

 

Jöhetnek a madarak!

 

 

Természetesen szórtam az etetőbe magot, különben minek jönnének erre a madarak.
Csakhogy nem jöttek. Nem csak úgy egyből nem, hanem napokig nem volt
semmiféle mozgás. Gondoltam nem szúrták ki a nagyjából azonos
színű felületen az eleséget. Újabb apró (?) hiba a tervben.

 

 

Ami szárnyas jószág mindösszesen idetévedt,
ezen légy képében került megörökítésre.

 

 

Gondoltam kiteszek jelzésnek a fekete korlátra néhány szem világos magot.
Ez azért csak fel fog tűnni a cinegéknek, vagy a verebeknek.

 

 

Valaki biztosan járt erre, bár az is lehet, hogy csak a szél volt.
Az a taxi a háttérben mégis hogy parkol?
És még én vagyok a hülye...

 

 

Úgy nézem, van ott valaki, csak nem látszik rendesen a függönytől.

 

 

Ez bizony sem nem veréb, sem nem cinege.

 

 

Ha ott vagyok, nem jár arra. Ha ott vagyok, és mégiscsak odaeszi a fene, akkor a lakás
másik végében van a fényképező. Ha valami csoda folytán mind a hárman egyszerre
vagyunk az ablaknál, mire kitolódik az optika, elreppen a madár. Ha ott a madár,
kezemben a gép, hogy el ne riasszam kint ülök a hallban, és valóban nem
reppen el, és a gép is oda fókuszál, ahová kell neki, akkor
biztosan be van húzva a függöny.

 

 

Mikor valami rebbenést látok a fényben, mindig hátrafordulok,
hátha végre lekapom a madarat. De persze nem...

 

 

Azt a tolvaj szarkáját nekije! Cinegéről volt szó!
Mondjuk madárnak madár ez is.

 

 

A madarak általában reggel, vagy legalábbis délelőtt szoktak jönni kosztolni, és ahogy
a fény útjába kerülnek, kitakarnak belőle egy darabot, amit a hallban ücsörögve
rögvest észlelek. De az, hogy egy se tud rendesen megülni míg lefotózom...

 

 

Vagy ha mégis? Akkor megint be van húzva az a k*rva függöny!

 

 

Ez milyen jó kép lehetett volna! Sajnos a kamera már megint ki tudja mire fókuszált.
De még így is látszik, hogy feldobta a madár a magot a levegőbe, aztán rákapott.

 

 

Hetek óta nem jön senki, csak a szarka. Szerintem keresek egy még zaftos döglött
macskát, hosszába felszelem, kicsit ráfortyantok a mikróban, hogy meglegyen
a kellő kisugárzása, kiszegelem a polcra, és átcsábítom az állatkertből
a dögkeselyűket. Az is szép madár! Nem? Na jó. Nem.

 

 

Nulla mozgás. De tényleg annyira semmi, hogy még a szarka is elmaradt.
Mi van ezekkel a madarakkal, hogy egy sem tolja ide a pofáját?
Jó. Tudom. Csőre van. De azt se tolja!

 

 

Nem a seggét, a csőrét! Én itt fúr-faragok, meg szórom
a drága magot az etetőbe, és akkor ezt érdemlem?

 

 

Idővel persze rágerjedtek a magokra a cinkék. Gondolom észrevették a magokat,
vagy eszükbe jutott, hogy már évek óta itt kosztolnak telente, vagy másutt már
fogyóban a készlet. Ezen a képen hárman is vannak, de az is előfordul, hogy
akkora a vircsaft, hogy meg sem lehet őket számolni! A cinege amúgy egy
meglehetősen idegbeteg madár, nem tud normálisan megülni a mag mellett.
Idereppen, felkap valamit, aztán huss. A cinkével ellentétben a veréb beugrik
a magok közé, aztán szépen elvan, míg csak jól nem lakik. Sajnos az a kép,
amin egyszerre magol egy cinke, és egy veréb, az sajnos nem sikerült.

 

 

A cikk végére csak akadt egy fotogén madár. Már csak az ablak lehetett volna
tiszta, vagy legalább ne szórta volna meg a vízfoltokat oldalról a nap.

Utóirat:
Aki úgy érzi, hogy fel van iratkozva a hírlevélre, de nem kapja, az nézze meg
a Gmail (esetleg Freemail) fiókját webfelület alól. Ott leszek a spam mappában...