Megrövidítek egy éjjeliszekrényt
(huszonöt éve húzódó project)

A probléma a sarokban hever, miközben én általában közvetlenül mellette az ágyon.
Meglepően békésen elvagyunk egymás mellett, immáron kb. huszonöt éve.

 

 

Egymásra lóg a két bútor.

 

 

Az éjjeliszekrénytől nem lehet kinyitni a mélyszekrény jobb oldali ajtaját.

 

 

Ha nem is sok, de már van az ajtón némi kopásnyom.
Ahhoz képest, hogy már huszonöt éves, ez semmi!

 

 

Lerámoltam a látható dolgokat a szekrényről, hogy jobban átlássam a problémát.
Ez a "jobban átlátás" tulajdonképpen felesleges, ugyanis már többször nekifutottam
a megoldásnak. Természetesen csak gondolatban. Ilyenkor mindig alaposan átrágtam
magam a lehetőségeken. Eddig még mindig az jött ki helyes megoldásnak, hogy le
kell vágni valamelyest a szekrényből, mégpedig a mélységét illetően. Szóval sok
választásom nincs. Illetve ami van, azt eddig már többszörösen kihasználtam.
Már úgy értem, hogy a megcsinálom, nem csinálom meg vonalon.

Egy kis történelem...

 

   Honnan is ered ez a probléma az éjjeliszekrényekkel? Szóval az úgy volt, hogy úgy huszonöt évvel ezelőtt az akkori barátnőm (meg persze én is) elkezdte oltogatni apámat, hogy mégis hogy néz már ki a szobában a bútor.
  
Az öcsém Amerikába távozott, az ágya helyére került egy új íróasztal a hallba, a régit (ami a nagyszobában volt) eltüzeltük. Volt két mélyszekrényünk, meg egy kombinált vitrines. Volt még egy kicsi kétajtós, tetején a könyvszekrénnyel. Két éjjeliszekrény, asztal, négy szék. Nagyjából ennyi bútor volt a szobában.
  
A szekrények tetején - mivel ott volt hely - mindig volt egy két plusz tévé, ventilátor, magnó, vagy bármi más nagyobb holmi. Mikor mi volt éppen útban. Ugyan én itt nőttem fel, de attól még láttam, hogy ez így nem jó. A szüleim is láttak már másutt szekrénysort, amivel természetesen sokkalta rendezettebb képet mutat egy szoba. Végül apám ráállt a dologra, s vett egy Réka szekrénysort.
  
Mondjuk arról nem volt szó, hogy egy kínai exportból visszamaradt lapraszerelt kombinációt vásárol. Nem siettem el, egy hétig rakosgattam össze a bútorokat. Aztán még két hétig tüzeltünk a papírokkal és az egyéb csomagolóanyagokkal. Végül kiderül, hogy egy elemmel több kell, hogy a szekrénysor elérjen a falig.
  
Valamint a mélyszekrény is hiányzott a megvásárolt sorból, amit külön kellett megvenni. Illetve a régi könyvszekrény helyére is új, szintén a Réka sorba illő darab került. Tulajdonképpen minden bútor le lett cserélve, kivéve a rekamiét, a két éjjeliszekrényt, és az asztal plusz négy széket.
  
Mivel épp ekkoriban lett kész a ház a telken, a régi rekamié kiment a telekre, s került helyette itthonra egy új. Az asztal és a székek úgy nagyjából illettek a Rékához, ezért maradtak, csak átkárpitoztam őket. Már csak a két éjjeliszekrény maradt meg, mint régi bútorfolt. Jó, akkor kicsit még jobban elkalandozok.
  
Atyámnak volt - és itt a volton van a hangsúly - egy különleges tulajdonsága. Próba nélkül vett ruhát anyámnak ajándékba, mondjuk karácsonyra, és az mindig passzolt! De a ruha az smafu... Cipőt is vett rengetegszer, és azzal sem nyúlt mellé soha. Nyaranta mindig rengeteg dinnyét ettünk. Mivel négyen voltunk, ezért az öregem sosem hozott felet, csak egészet. De a dinnye mindig mézédes volt, sosem volt éretlen! Szóval atyám értett a vásárláshoz.
  
Aztán ez a képessége egyszer csak elszállt. Talán a szívműtétjéhez tudnám időben kapcsolni. Innentől nem stimmeltek a méretek, és a dinnyék is éretlenek lettek, mint ahogy az eddig mindig finom szalonnák is rágóssá váltak.
  
Ha a kedves olvasó visszagörget ezen szöveg felett látható képhez, akkor láthatja, hogy mekkora a rendelkezésre álló hely, és természetesen azt is, hogy mekkora az erre a helyre vásárolt éjjeliszekrény. Még tiszta szerencse, hogy a nagydarab új, és az egyik régi keskeny, épp befér balról jobbról.

 

 

A másik éjjeliszekrény épp idefért a könyvszekrény mellé. Ez persze a valóságban
valahogy úgy történt, hogy néhány napig hevertek a kisbútorok egymáson
a szobában, mire apám rám kérdezett, hogy akkor most mi lesz már?
Nem rakom őket a helyükre? Mutattam neki, hogy nem férnek be.
Sajnos nem vette a lelkére. Ezt onnan tudom egészen biztosan, hogy
kicsivel később egy olyan előszobabútort vett, amit az eredeti elképzelés
szerint nem lehetett nálunk elhelyezni. Az is állt pár hetet a szobában. Ennek
meg az lett a vége, hogy az öregemmel jól összevitatkoztunk, hogy ezt mégis
hogyan gondolta. Végül persze megoldottam a problémát. Így került nálunk
az előszobában a két szekrényke egymásra, az előszobatükör
a vécéajtóra, a fogas pedig átépítésre.

 

 

Most még visszafordulhatok. Most akár még félbe is hagyhatom.
Még egy ilyen lusta egy állatot, mint ma én... Mondjuk
az előző mondatban a "ma" az azért erős volt!

 

 

Határozatlanul nézegettem a valamiket, hiszen ha visszatenném őket a helyükre,
akkor lefekhetnék, és mondjuk megnézhetnék egy filmet. Mennyivel
kellemesebb időtöltés a mozizás a szekrényfűrészelésnél?
Sokkal! Na jó. Ezt most nincs kedvem kiszámolni...

 

 

Befényképeztem a sarokba. Tulajdonképpen semmi célom sem volt ezzel a képpel,
ha csak az nem, hogy valahol a lelkem mélyén abban reménykedtem, hátha
a villanás hatására előugrik a sötétből valami igazán komoly gátló
tényező. Például az ott a falon csak nem egy pók?

 

 

Nem is félek igazán a póktól.
Francba! Ez se jött be...

 

 

Megmérem, hogy mekkora a hely a szekrény és a fal között. Mindössze három
ujjnyi, és sajnos ez is csak felül. Mindezt mivégre? Az van, hogyha elég nagy
lenne itt a hely, akkor elég volna az éjjeliszekrényt úgy eligazítani, hogy
rásimuljon a falra, és már meg is oldottam volna a problémát.
Persze nem... De tudtam én ezt, hiszen már többször
is körbejártam ezt a problémakört.

 

 

Ezt a lámpát is le kell majd innen csavarozni. Ebben az a szép, hogy ezt tavaly
már egyszer megtettem. Természetesen szétszedtem cikk is lesz a lámpához.
Illetve a nagyja már meg is van, már csak összébb kell kicsit rendezni, de
hagyjuk most ezt a lámpát, majd összerakom a cikkét talán jövő hétre.

 

 

A hangszóró a régi Videoton tévére volt rákötve, hogy az öregem fülébe bömböljön.
Gondoltam így csak nem hangosítja fel annyira, hogy ne lehetne tőle délután
aludni. Tévedtem. Az órásrádióban áram évtizede nem járt. Már csak
megszokásból van itt, funkciója semmi. Az a kis ventilátoros izé
viszont tényleg megmagyarázhatatlan. Na jó, azért megpróbálom.
Szerintem lomtalanításkor vettem fel a földről. Nekem úgy dereng,
hogy ez eredetileg nem ventilátor volt, hanem egy lámpácska, csak
erősen hiányos. Hogy a beletolt villanymotor, meg a piros lapát
honnan van, arra aztán végképp nem emlékszem. De az is
lehet, hogy nem így volt, hanem eredetileg is ventilátor,
csak én akartam belőle lámpát csinálni. Hogy én ma
(még ha csak ma) mennyire húzom az időt...

 

 

Innen nézve azt mondja a mérőszalag, hogy nyolc centivel kell az éjjeliszekrényt
megrövidítenem. A nyolcat hétre redukáltam, ugyanis nagyon nagy a hézag
a szekrényke háta, és a fal között. Szóval ha kivágom a bútor aljából
a parketta szegély helyét, akkor azzal simán nyerek két centit.

 

 

Kipakoltam a többi lomokat is az éjjeliszekrényből. Anyám mindeközben tőlem
egyetlen méterre olvassa az újságot, de nem kérdezi meg, hogy mit csinálok!
Gondolja biztosan van valami oka, hogy a gyerek így szétpakolja a szobát.
Érdekes egy család vagyunk, az már biztos! Ha már úgyis felszórtam
mindent az ágyra, anyám revíziót tartott a kacatok között. Van a képen
úgy nagyjából középen egy fonott üvegcse. Abban konkrétan rózsavíz van,
amit még apám hozott valahonnan. No nem most, hanem ötven évvel ezelőtt!
Mivel a kora miatt már nem tanácsos ember illatosítására felhasználni, ezért
megszereztem, és szétlocsoltam a pincében. Már persze csak azért, mert
a múltkori sikeres egérfogási akcióm után, illetve miután szerencsétlen
egérke egy hetet rohadt a csapdának használt uborkás üvegben,
szóval olyan egérszag lett a pincében, amire épp megfelelő
megoldás egy érett bukéjú, alig ötven éves rózsavíz.

 

 

Összeszedtem minden elszántságom, majd kihúztam a szekrénykét a sarokból.
De hogy én mennyit vagyok képes mellébeszélni...

 

 

Hátul a szürkeség, az kérem por. Mit tagadjam, ritkán húzzuk el a faltól a bútorokat.
Elől a fekete csíkok, azok pedig cigaretta okozta égésnyomok. Ugyanis az van,
hogy jó atyám olyan láncdohányos volt, hogy még az ágyban is dohányzott!
Mikor apám elaludt, a cigaretta kiesett a kezéből, és ilyen korántsem szép
égésnyomokat hagyott a parkettán. Egyszer úgy is kicsiszolom őket, csak
ez nem most lesz. Hm... Pedig ez is jó játék lenne, és még csak le
sem kellene hozzá vinnem az éjjeliszekrényt a pincébe.

 

 

Az ajtaját leveszem, mert azzal nincs semmi dolog, s így értelmetlenség lenne
hurcolászni. Valamint ott van még az a nem utolsó szempont, hogyha
nem viszem le a pincébe, akkor nem tud útközben megsérülni.

 

 

A kivehető polcot viszont le kell vinnem, hiszen abból is le
kell vágni, hogy visszaférjen a megrövidített szekrénybe.

 

 

Miattuk van az egész! No nem a cipőkről, és még csak nem is az ő tartójukról van szó,
hanem arról a fehérségről, úgy nagyjából a kép középtája felé. Ezek -merthogy
valójában ketten vannak- egy újabb megingásom eredményei. Egyszerűen
képtelen vagyok megállni, hogy ne gyűjtsek be újabb és újabb lomokat.
Már azt játszom, hogy megígérem magamnak, illetve abban állapodunk meg,
hogyha veszek, elfogadok, vagy csak úgy egyszerűen felszedek a földről valamit,
akkor nincs mese (dehogy nincs), egyből neki kell állnom szétszedni. Mivel épp
semmi érkezésem sincs bemutatni sem az ősrégi telefonhoz való induktort, sem
pedig a röpsúlyos sebességszabályzóval ellátott elektromos gramofonmotort,
ha már őket nem, akkor kénytelen vagyok valami mást. Legalábbis imígyen
állapodtam meg magammal a minap. Szóval jöjjön már az éjjeliszekrény!

 

 

Illetve nem jöjjön, hanem menjen. Már úgy értem, hogy le a pincébe.
De persze beszélhetek én ennek... Kicsit kint hagytam a lépcsőházban,
hátha mondjuk ellopják, de még azt se! Máskor nem vagyok ám ennyire
határozatlan. Felkapok valamit, és mire észbe kapok, már szedem is széjjel.
Hogy ezt a szekrénykét miért kerülgetem immáron huszonöt éve? Ez rejtély...

 

 

A múltkor írtam egy cikket, ami arról szólt, hogy beszabtam ide a pince elé ezt
a darabka linóleumot. Mindezt úgy, hogy az anyagot a motortárolós pince
borításából vágtam ki. Akkor talán említettem is, ha ezt megteszem,
akkor biztos, hogy találni fogok egy épp ide alkalmas linóleum
darabot, valamelyik szelektív hulladékgyűjtő mellett.

 

 

B*zdmeg! B*zdmeg! B*zdmeg! Ahogy Bruce Willis mondta a ponyvaregényben.
Ez a darab linóleum akár többszörösen is kiadja az igényelt méretet. Nemhogy
a pince előtti részt, akár az egész folyosót leburkolhatnám ennyi anyaggal!
És ez még mind semmi! Összehasonlítva a két képet (ezt és az előzőt),
tisztán kivehető, hogy még a mintájuk is azonos! Mivel már nincs
céges kocsi, így nem tudom bedobni hátra, hogy majd alkalomadtán
hazaviszem. Újabb hihetetlenség a történetben, hogy ezt a csodás darab
anyagot a házunk kapujától ötven méterre találtam. Persze most már nem kell.
Végül nem ezért nem hoztam el, hanem azért, mert mikor ezt a képet lőttem,
akkor épp január vége volt, és pont fagyott. Úgy meg volt merevedve
a linóleum, hogy mikor próbaképp ráléptem, egyből el is törött.

 

 

Bevallom őszintén, hogy a körfűrészt eddig leginkább csak aprításra használtam.
Valahogy nem értettem, hogyan lehet ezzel kézből egyenesen vágni.

 

 

Még tiszta szerencse, hogy megvan a doboza,
benne a keresett távtartó tartozékkal.

 

 

Na így kell használni!
A távtartón osztás van. Beállítottam rajta a levágandó hét centit, aztán
csak körbetolom a szekrény szélén, és már készen is vagyok!
Persze ennyire azért nem volt egyszerű, de majd
mindjárt mesélem tovább a történetet.

 

 

Sokkalta haladósabb ilyesmit a körfűrésszel csinálni,
mint a kanyargó pengéjű szúrófűrésszel.

 

 

Amit a képen látunk, az a szekrény négy lába. Akarom mondani csúszó talpa.
Az egyik leesett magától, a többit pedig én feszegettem le.
Persze a végén majd visszapótolom őket.

 

 

A tíz centi mélyen található lapra, sajnos nem ér le a körfűrész.
Na! Már kezdődnek is a problémák.

 

 

Ha fúrnék a lap közepére egy lyukat, és onnan indulnék el két irányba
a szúrófűrésszel, akkor sem tudnám eltolni a pengét a lap széléig.

 

 

Azt azért nem gondoltam volna, hogy valaki ekkora állat legyen!
Gondolná a szerszám konstruktőre, mikor meglátná,
hogy fordítva tettem be a gépbe a pengét.

 

 

Így ugyanis nem előre, hanem hátrafelé vág.
Pont mint ahogy nekem szükségem van rá.

 

 

Már készen is van az elsőre lehetetlennek látszó feladat.

 

 

Íme az éjjeliszekrény hátából levágott hét centis szelet.

 

 

Persze van még egy lap, amit szintén csak szúrófűrész hátramenetben lehet
kivágni a helyéről, de ez ma már a második ilyen esetem,
úgyhogy kezd rutinom lenni a feladatban.

 

 

Kicsit kövérebbre hagytam az anyagot, amit a szalagcsiszolóval
pillanatok alatt letoltam az eredeti vonalig.

 

 

A nagy fehér még kell, hiszen ő a hátlap, a többi fadarab azonban kieső rész.
Ha később sem kellenek semmire, akkor kicsit még aprítok
rajtuk, aztán mehetnek a cserépkályhába.

 

 

Ha sejtettem volna, hogy a hátlap ennyire gyenge, akkor kihúztam volna előre
a szögeket, ugyanis így, hogy leütöttem a hátlapot kalapáccsal a levágott
részekről, igen csúnya lett. Rezgett a léc, hogy szabok a szekrényre
egy új hátlapot, aztán mégiscsak hagytam a csudába. Minek?
Csak akkor látom, mikor épp el van húzva a faltól. Az meg
olyan ritkán történik meg, hogy jó lesz ez a fal felé így is.

 

 

Majdnem rajtafelejtettem a polctartó bogyócokat a levágott részen.

 

 

Ennél egyszerűbben már nem lehet bejelölni a helyét!
Amúgy nem is jelöltem, hanem csak odatettem a helyére,
aztán felütöttem szeggel kalapáccsal, ahogy eredetileg is volt.

 

 

Annyira lényegtelen a hátlap felerősítésének technológiája,
hogy az ő esetében is a könnyebb megoldás felé hajlok.

 

 

Kalapács, és kék fejű szeg.

 

 

Már majdnem elfelejtettem kivágni a parkett szegély helyét, mikor mégse.

 

 

Kicsit ívesre akartam venni, és kicsit íves is lett.
Szebbre álmodtam meg, de ez lényegtelen...

 

 

Ez nem hiba, csak még nem vágtam le a polcból. Mivel már tudom,
hogy miként kell használni a körfűrészt, szinte egy
pillanat alatt megvoltam a feladattal.

 

 

Aztán rájöttem, hogy kell még egy csíkocska a szekrény hátára. Ez azért kell, mert
eredetileg a hátlap egy síkban volt a bútor szélével, most meg nem. Na nehogy
már nekiálljak besüllyeszteni a hátlapot, mikor sokkal egyszerűbb beletoldani
felül egy centit. Ez a vékony csík persze csak azért kell, hogy egyenesen
álljon a szekrény hátára csavarozott éjjeli lámpát tartó lemez.

 

 

Készen van, mehet fel. Tévedtem ismét rutinosan egy jó nagyot.
No mi hiányzik még? Hát persze, hogy a négy lába!

 

 

Nem ott van? Nem ott van?

 

 

Még a gépzsíros üvegcséért szaladtam vissza, mert majd ő is kelleni fog.
No nem ehhez a szekrényhez, hanem a mellette lévő nagyhoz.
Majd mindjárt azt is elmesélem, hogy miért.

 

 

Ez egészen egyszerűen hihetetlen! Ripsz-ropsz eltelik mindössze huszonöt év,
és már meg is oldottam a problémát! Arról nem is beszélve, hogy végre
a gépzsíros tégelyt is sikerült felhoznom a pincéből. Mondjuk erre
a feladatra is ráment két hónapom, de az azért belátható, hogy
egy ennyire összetett munkafolyamatot nem szabad Hűbele Balázs
módjára elkapkodni! Mondjuk az is igaz, hogy Pató Pál se való példának.

 

 

Először úgy volt, hogy előfúrok a lámpa tartólapját rögzítő csavaroknak,
de kicsit később -az egyszerűség jegyében- csak úgy betekertem őket.

 

 

Ha tudtam volna, hogy az igénytelenül leszabott vékony csík kilátszik
a lámpánál, akkor kiegyenesítettem volna a szélét. Mindegy...

 

 

Ez meg nem elengedett? Pedig hogy vigyáztam rá...
Mondjuk nem gond, kapott egy kis Technokolt.

 

 

Ez egyszerűen hihetetlen!

 

 

Még a lámpából sem sikerült kivernem az izzót.
Már csak azért mondom, mert a múltkor igen.

 

 

Először még úgy volt, hogy anyám pakolja vissza a dolgokat, aztán beszórtam őket
a helyükre én. Valahogy nem bírtam nézni a felfordulást. Ez különös
érzés volt, ugyanis máskor nagyon jól elvagyok vele.

 

 

Minden a helyén. Jöhet a következő fázis, azaz a baloldalt alul belógó kulcshoz
tartozó zár megreparálása. Jelenleg ugyanis olyan érzés forgatni a kulcsot,
mintha az agyamat smirgliznék. Persze nem ez az igazi hiba, hanem az,
hogy a zárat nyitás után nem lehet visszazárni csak úgy, ha előtte
visszatolom kézzel a zárnyelvet. De ezt a hibát talán majd
jövő héten orvoslom. Valahogy nem szabadultam innen,
mert úgy éreztem, hogy itt valami még mindig nem kerek.
Az 55-ös készüléket eltettem innen, úgyhogy nem a telefonnal
lesz a hiba. Pedig sajnos de! A múltkor a pincében találtam két roncs
Panasonic KX-T2261-est. Ha csinálnék a kettőből egyet, akkor itt
is lehetne végre egy normális telefon, nem csak ez a hiányos.

 

 

Az ajtó már elfér, de a parketta még nincs felcsiszolva.
Így marad, mert az ágyat most nincs kedvem elhúzni.

 

 

 

Sarkig lehet tárni az ajtót.
Ez valami elképesztő!

 

 

Ezt csak azért mutatom, mert ennek a rádiónak a megépítése,
még a mainál is messzebbre visszanyúló project!
Persze a rádióépítős oldalam sem halad.

 

 

Van gépzsír a holnapi zárjavításhoz.
Hát mi kellhet még?

Utóirat:
Aki úgy érzi, hogy fel van iratkozva a hírlevélre, de nem kapja, az nézze meg
a Gmail (esetleg Freemail) fiókját webfelület alól. Ott leszek a spam mappában...