Philips N2211 kazettás magnó
(végül elbontottam)

Letudtam az előosztót, az mp3 lejátszót, a távirányítós kisautót, a gramofonmotort,
és a telefonhangosítókat. Na most őszintén! Úgy néz ki az alsó polc, mint ahonnan
bármit is elvettek? Mivel nagyon nem, ezért úgy döntöttem, hogy márpedig ma a
legnagyobb tömegű akármit húzom ki a sorból. Persze a súly helyett inkább
térfogatot kellene mérnem, csak az bonyolultabb. Mint az a címből
sejthető, a súlyversenyt a Philips kismagnó nyerte meg. Persze
megemeltem a külső UHF tunert is, de az egyrészt könnyűnek
bizonyult, másrészről viszont nehéznek. Mert ugye súlya szinte
semmi, azonban a működésének bemutatásához kellene egy tévé.
Mondjuk éppen van egy tévé a szobában, de őt talán most hagyjuk...

 

 

Közelebb húztam magamhoz a szerszámaimat, majd kerestem valami elfogadható
helyet a csuda tudja honnan idetévedt piros banándugónak. Persze vagyok
olyan rendes, hogy mielőtt még végképp elvarázsoltam volna a dugót,
ránéztem a műszerzsinórjaimra, azonban azokon mind rendben volt.

 

 

Nem is tudom, hogy mit mondjak róla. Ez egy teljesen kommersz kismagnó.
Kicsit talán nézhetne ki jobban is az eleje, de azért nem olyan csúnya.
Hogy honnan van? A pincében ült a polcon. Hogy minek hoztam
fel, mikor van idefent boncolnivaló? Te milyen kíváncsi vagy!
Nos azért, mert rájöttem, hogyha nem kezdek neki a magnóim
felboncolásának, akkor sosem leszek meg velük. Persze csaltam
kicsit a dologgal, mert nem valami nagyot választottam, vagy mondjuk
régit, hanem a lehető legkönnyebb irányba indultam el. Mivel ez a magnó nekem
nem kell, ráadásul emlékeim szerint beteg is, ezért semmi energiát sem fogok
fektetni a feltámasztásába, hanem egyszerűen csak elbontom. Akkor
ennyit mára arról, hogy mekkora nyereség volt szegénykém
számára, hogy sikerült megnyernie a súlyversenyt.

 

 

Lapos egy szerkezet, de a hordozható kazettás magnók általában már csak ilyenek.
Persze, mint mindenre, erre is akad ellenpélda. Van valahol a pincében egy doboz
mélyén egy modern formájú hordozható rádiósmagnóm, amire mikor megláttam,
elsőre azt mondtam, hogy kisgömböc. Aztán most, hogy ebbe belegondoltam,
egyből el is bizonytalanodtam. Lehet, hogy az már nem kazettás, hanem
abban már CD van? Mondom én, hogy bele kéne húzni a magnók
boncolásába, mert mint ahogy a rádiókat, a magnókat is
alaposan túlkészleteztem. Konkrétan annyi
van belőlük, hogy át sem látom
rendesen a készletet.

 

 

Az első tuchel a bemenet, a középső a tápegység csatlakozója, majd
a hangszórókimenet következik. A két szélsőhöz biztosan akad itthon
dugóm, de a középsőhöz... Na erre szoktam részemről azt mondani, hogy
ez olyan filipszes. Én azért nem szeretem a termékeiket (bár a minőségüket
és az újításaikat elismerem), mert az általuk gyártott szerkezetekbe tekintve
olyan dolgokat láthat az ember, melyekről nehéz jó véleménnyel lenni.

 

 

A készülék másik oldala csupasz.

 

 

A sarokra került a mikrofon. A balra látható szép fényes csavarfej
szolgál a magnó hordfülének, illetve vállszíjának rögzítésére.

 

 

A hangerőszabályzó tolópotméter gombja, és a skálája egyaránt csodaszép.
Hangszínszabályozó konkrétan nincs, de egy ilyen kategóriájú
magnóra szerintem felesleges is a hangszín gomb.

 

 

A műszer skálája egyszerűen gyönyörű! Nagyon eltalálták a formát és a színeket.
Kifejezetten jól mutat a fekete, a piros, és a zöld az ezüstön. Le a kalappal!

 

 

Íme a magnó mechanikáját vezérlő gombok.

 

 

Részemről azt mondanám, hogy a formájuk teljesen rendben van, hiszen szó se róla,
szépek. Ellenben a funkcionalitásukkal, úgy értem, hogy a megnyomhatóságukkal
(ha már egyszer nyomógomb ugye) van egy kis baj. Zongoráztam rajtuk vagy
egy percet, minekutána azt kellett megállapítanom, hogy ugyan rendben
megnyomhatók, de úgy esetlen az egész, ahogy van! Ha nem is
az ergonómia mélypontja, de hogy dicséretet
sem érdemel, az biztos!

 

 

Ellenben szépnek szép, azt meg kell hagyni!

 

 

Át kéne állnom a délelőtti szétszedésre, ugyanis az ebéd utánra időzített akcióim
- tapasztalatom szerint - egyre érdekesebben alakulnak. Mert ugye most is!
Belebambultam az eject feliratba, miközben azon törtem a fejem,
hogy mégis hogy a csudában lehet egy gombbal meneszteni
a tőle balra látható csavarra akasztott vállpánt csatját.

 

 

 

Komolyan mondom, hogy mikor végül megnyomtam a gombot,
még egy kicsit meg is lepődtem a felpattanó kazettaajtótól.

 

 

Íme a Philips pajzs embléma, melyben a csillagok - minő csoda -
a csillagokat, a hullámok pedig a rádióhullámokat jelképezik.

 

 

A képen pont a mélység nem látszik, szóval csak a mutatni akart lényeg maradt le.
Míg a jobb oldali lyuk egyenes, addig a bal oldali lyuk lefelé mélyül.
Persze oda van rajzolva, hogyan illeszkednek az egyes
elemek a tartóba, csak ugye ez így ebéd után...

 

 

A készülékben felejtett elemek gaztettében nem a Philips az elkövető.

 

 

Kicsit mintha hiányos lenne a készülékre ragasztott adatlap.
Bár soha magnónak ennél nagyobb baja ne lett volna!
Később kiderült, hogy azért nincs berajzolva semmi
a két rubrikába, mert ebben a gépben nincs trafó.

 

 

A jobb oldali csavar eredetinek néz ki. A bal oldalira viszont került egy
plusz alátét, mert neki egy olyan helyen kell tartania, ahol szét van
törve alatta a doboz. A felső csavar pedig azért vastagabb mint
a másik kettő, merthogy ahol ő tart, ott már kikopott a lyuk.

 

 

Erről a magnóról mindössze annyi dereng, hogy egyszer kipróbáltam,
de nem működött. Belenéztem, aztán valamiért vissza is csuktam
rá a hátulját. Megvan ennek az esetnek már vagy tíz éve is.

 

 

Az elemtartó irányából adva tápfeszültséget a magnónak nem csoda, hogy nem
működik. A kék színű vezeték ugyanis nincs bekötve sehova, hanem egyszerűen
csak bele van dugva a szürke műanyagcsőbe. Mivel nem igazán vagyok gonosz,
pláne nem egy magnóval, azért úgy gondoltam, hogy kapjon még egy esélyt.
A tápfeszültség bevezetésének másik pontját megkeresve, és persze onnan
megtáplálva, a motor ugyan elindul, de nem viszi rendesen a mechanikát.
Mindeközben a hangszóróban teljes a csend. Persze tudtam én előre,
hogy szegénykém apró alkatrészekre bontva fogja végezni.

 

 

Első ránézésre nincs benne semmi filipszes.
Talán majd kicsit bentebb.

 

 

Én már egészen tisztán látom, hogy egy-egy újabb kiváló példánnyal fog
gyarapodni a motor, a hangszóró, illetve a tolópotméter gyűjteményem.

 

 

Az biztos, hogy már láttam ilyen fura motorrögzítési
módot, bár meglehet, hogy az a gép is Philips volt.

 

 

Ebéd utáni félálmomban elnézegettem egy darabig a valahonnan kilógó acélrugót,
mire végül nagy nehezen rájöttem, hogy a hangszórót rögzítené. Már persze
csak akkor, ha nem törött volna le a dobozról az a pöcök, amibe valaha
bele volt akasztva. Sajnos az ilyen kis pöcköket mindig gyengére
méretezik, és azt kell mondjam, hogy gyártófüggetlenül.

 

 

A kép közepén éktelenkedő felszakadt fólia nem okoz problémát, csak csúnya.
Amúgy a teljesítménytranzisztorok hűtőbordáját tartaná. Már ha tartaná.

 

 

Szóval az úgy van, hogy jelen pillanatban már több mint két évre előre meg vannak
írva a cikkek. Néhány hónapja beleálltam, és olyan rendet vágtam a szobámban
található rádióim között, hogy magam is meglepődtem az elért eredményen.
Már szinte alig maradt néhány boncolnivalóm. Mondjuk ez a fellángolás
a pincében felhalmozott rádiókészletemet nem igazán érintette, vagy
legalábbis nem nagyon, szóval kitart még a rejtett készlet, de ez
most mindegy. A rengeteg megírt rádiós cikket beszurkáltam
a többiek közé, hogy ne legyen egymás után többtucatnyi rádió.
Mikor a feladattal (mondjuk ez nekem hobby, de mindegy) nagyjából
végeztem, majd megtekintettem az elért eredményt, mindjárt rá is éreztem,
hogy éppen ugyanezt kellene csinálnom a magnóimmal is. Ez a gondolat már olyan
sokszor fordult meg a fejemben, hogy most már tényleg itt lenne az ideje, hogy
beleálljak a magnózásba. Mondjuk a múltkor, mondhatni a sor megnyitása
okán, már felboncoltam egy üzenetrögzítőt, ami tulajdonképpen magnó,
de az azért mégsem lett egy igazi magnós cikk. Persze tudom én, hogy
igazándiból a Terta 811-est kellene végre összeraknom, csakhogy attól
a magnótól folyton elriaszt valami. Hol a cikk mérete (már ellenőrzésképp
átolvasni is sok), hol meg a hátralévő feladatok összessége. Ez a magnó a képen,
ez viszont egy igencsak egyszerű cikk lesz, mert mint ahogy a rögzítőt, ezt is csak
szétszedem. Mondjuk ezzel a magnóval ellentétben, a rögzítő legalább megszólalt.

 

 

A magnó mechanikájában, mint az néhány üdítő kivételtől eltekintve megszokott,
mindenféle gurigák vannak, melyeket a magnó gombjainak nyomkodásával
szoktunk rávenni, a mindenféle szükséges forgásirányok előállítására.
Mikor egy ennyire hülye mondatot sikerül összehoznom, akkor
azt azért általában visszatörlöm, de ez most annyira
csúnya lett, hogy az már szinte szép!

 

 

 

A maghajtószíj a mechanika évtizedes mozdulatlansága miatt mára
már belemerevedett a hosszú évekkel ezelőtt felvett pozíciójába.

 

 

Mikor olyan panelt látok, amin van egy éppen (vagy majdnem) alkalmas erősítő,
mindig az jut eszembe, hogy megépíthetném belőle a monitor célú erősítőmet.
Aztán persze mindig feladom, vagy legalábbis eddig még mindig így volt.
Ha eddig bevált a mérhetetlen lustaság, akkor legyen így most is.

 

 

Az alkatrészkészlet - ha eltekintünk a képen hosszában átvonuló kapcsolótól -
rendben van. A kapcsolóról egy kicsit később, majd miután kiszedtem.

 

 

A képen látható átkötés már nyugodtan nevezhető filipszesnek. Vajon miért kellett
ide ez a szép fényes rézlemez? Ráadásul ez nem csak úgy egyszerűen egy levágott
darabka, egy bund lemezcsíkból, hanem a széleinél meg is lett formázva. Mondjuk
ha ez nem csak egy átkötés, hanem egyben mérőpont is, akkor meg van bocsátva.

 

 

Íme a motor fordulatszám szabályzója, illetve a törlő oszcillátor.

 

 

Ez a magnó még teljesen tranzisztoros. A háttérben a fémtömeg a végtranzisztorok
hűtőbordája. Ha valakit érdekel a service manual, akkor innen letöltheti.

 

 

Íme a készülék kapcsolási rajza. Bár tulajdonképpen egyszerű mint a balta, de azért
akadnak benne érdekességek is. Ott van például az automata szintszabályzóhoz
felhasznált két tranzisztor, ami már-már anyagpazarlás, illetve a tápegység
csatlakozójába szokatlan módon kivezetett előmágnesezési mérőpont.

 

 

A csatlakozósor nem különálló darabokból lett összeállítva,
hanem egy direkt ide készült egyedi darab.

 

 

Ez a csatlakozó kötötte össze az alkatrészeket tartalmazó panelt a többi elektronikai
alkatrésszel. (motor, hangszóró, potméter, műszer, mikrofon, teleptartó) Az mondjuk
lehet, hogy így könnyebb összeszerelni a magnót, illetve a mechanika a panellal
egyben leválasztható a dobozról. (kivéve a motort) No de mivégre mindeme
varázslat? Ha már egyszer úgyis bele lettek forrasztgatva a vezetékek
ebbe a panelba, akkor ennyi erővel be lehetett volna őket kötni
az alkatrészeket tartalmazó panelba is. Persze értem én, hogy
szereléskor nekem így könnyebb. Szóval nem magam ellen beszélek,
hanem csak úgy általában érdekel a dolog, hogy egy "ha bedöglik akkor
eldobom" kategóriájú szerkezetbe, mégis mi a csudának egy ilyen csatlakozó?

 

 

A magnó mechanikájának becsületére válik, a szokatlanul nagytömegű lendkerék.
A gumialkatrészek ugyan már öregecskék, de még nem mállottak szét.

 

 

Elnézést, de elfelejtettem lefényképezni a mikrofon hátulját. Majd mutatok electret
mikrofont darabokban is. Most legyen elég annyi, hogy a mikrofon hátlapja egy
apró nyomtatott áramköri lapból van, amire a vezetékeket közvetlenül szokás
ráforrasztani. Itt meg ugye: mikrofon, vezetékek, paneldarabka, vezetékek,
előbb mutatott csatlakozó a sorrend. Erre szoktam mondani (bár lehet,
hogy ez részemről pusztán rosszindulat), hogy ez olyan filipszes.

 

 

Ez itt a tolópotméter gombja. Úgy általában véve más gépeken nem így szokott
kinézni, de mivel amúgy csodaszép, ezért ezt a részletet nincs pofám leszólni.

 

 

Nekem ne lenne dobozom a pincében, melyen magnó a felirat? Mivel az idők
folyamán már nem egy (és nem is két-három) magnót szedtem szét, szóval
ha még nem is telt meg a doboz, de már erősen közel van hozzá. Valaha
egyben gyűjtöttem az alkatrésznek való kazettás magnókat, mégpedig
az ágyneműtartóban. Aztán egyszer berágtam, és az egész készletet
apró darabokra bontottam. Miután ez megtörtént, úgy voltam vele,
hogy egészen biztosan úgy lesz, hogy már holnap kéne valamelyik.
Természetesen egyben! De nem... Mivel ennek az esetnek már több mint
húsz éve, így szívfájdalom nélkül (egy kicsi azért van) ezt a magnót is elbontom.

 

 

A hangszóró előtt lévő fémes hatású díszrács csalóka, hiszen szó sincs róla, hogy
fémből lenne, hanem csak egy ezüst színű szövet. Mondjuk ezt nem felrovó
hangsúllyal mondtam, hanem csak úgy tényszerűen állapítottam meg.

 

 

Mivel a Philips embléma leszedhető volt a dobozról, ezért leszedtem.
Most mond már... Ha nekem ennyi elég a boldogsághoz...

 

 

Nem én pusztítottam bele a mechanikába! Az alaplemez ezen oldala már eredetileg
is ilyen csupasz. Erre azt kell mondjam, hogy ez tetszik, mert ez számomra sokkal
javíthatóbbnak, illetve átláthatóbbnak tűnik, mint mikor a panel mindkét oldala
tele van pakolva görgőkkel. Mire az ember rájön, hogy pontosan mi hajt meg
mit, addigra már annyit forgatta szerencsétlen mechanikát, hogyha nem
lett teljesen kiszerelve a magnóból, akkor egészen biztosan letört
néhány szál vezetéket, vagy óvatlanul kiakasztott
valahonnan egy rugót.

 

 

Rákérdezhetnék, hogy milyen dolog már, hogy a fej műanyagból van? No de nincs
ezzel semmi baj. Már a Terta 811-es magnónál is műanyagból volt, és valami
elképesztően sokáig bírta. Mire a fej annyira elkopott, hogy már rosszul
szólt vele a magnó, addigra már alig maradt valami a mechanika
többi részéből, ami ne kotyogott volna szánalmasan.

 

 

Ez viszont igazi filipszes megoldás. A fej úgy van odafogatva az őt rögzítő
lemezhez, mintha valami szépemlékű lemezárugyári játékot látnánk.
Jó. Értem én. Leesett a helyéről? Nem esett le. No de akkor is!

 

 

A görgő keskenysége miatt ugyan elmarasztalható a Philips, de a görgő szélén
látható (amúgy eddig még sehol másutt sem tapasztalt) kopásért már nem.
A lehetetlen kopás oka valószínűleg egy félresikerült javítás volt, mikor
is a görgő - stílszerűen mondva - nem állt a helyzet magaslatán.
A javító emberről már nem is beszélve!

 

 

Ugyan ha nagyon erőlködnék, még találnék benne hasznosítható alkatrészeket,
de most semmi kedvem sincs kikalapácsolni a mechanikából a perselyeket.

 

 

Mivel tulajdonképpen az egész szétszedtem arról szól, hogy mindent, de főképp
elektronikákat bontok, ezért magam is meglepődök, mikor meglepődök. Mikor
ezt a csavarfejet (merthogy ez az) megláttam, a manapság divatos "hogy mi
van b*zdmeg" többszöri elsuttogásával reagáltam le. Persze ha nehezen
is, de azért sikerült megfejteni a rejtvényt. Szóval az úgy volt, hogy
helyére került a csatlakozósor, majd az őt tartó csavar is, aztán
az alkatrészeket beültető gép (vagy ember) mindent bedugott
a panelba. Ekkor jött az ónfürdő, ami beforrasztotta az alkatrészek
lábait. Csakhogy nem csak őket, hanem a csatlakozósort rögzítő csavarok
fejében a sliccet is! Ez az ónnal való kitöltés persze természetes, hiszen az ónfürdő
nem képes rá, hogy különbséget tegyen az egyes alkatrészek között. Ami ónozható,
azt beforrasztja. Hogy akkor miért említettem meg egyáltalán ezt a leónozott sliccű
csavarfejet? Ha próbáltad már valaha is ónnal befuttatni egy csavar fejét, akkor
szerintem érted. Ha meg nem, akkor elmondanám, hogy ezt nem igazán lehet.
A csavarok feje ugyanis a legritkább esetben van olyan anyagból, amin ilyen
szépen képes megfutni az ón. Szóval a képen látható eset csakis úgy tudott
megtörténni, hogy valami spéci fejű, konkrétan ónozható csavart tekertek be.
Persze - mint az látszik - rajtam nem fogtak ki, mert már kintebb is forgattam
a csavart a csípőfogómmal. No de mi lehetett az eredeti cél? Miért kellett
szinte kitekerhetetlenné roncsolni ezt a szerencsétlen csavart? Talán az
lehetett az ok, hogy ne tekerje ki a szervizes, hiszen úgysem
tudja általa kiszerelni a csatlakozót.

 

 

A szerző arcán némi szomorúsággal tart szemlét a romok felett.

 

 

Ez a hangszóró valahogy olyan gyengécskének látszik.

 

 

A műszer viszont kifejezetten szép.

 

 

A plexije ugyan egy kissé karcos, de valami akármibe azért még jó lesz.
De hogy miért mantrázom ezt már tízezer kibontott alkatrész óta...

 

 

Mivel van tolópotméteres dobozom, ráadásul még idefent
a szobában, ezért ezt nem dobtam be a vegyesbe.

 

 

Annak, hogy ezt valaha is újrahasznosítsam, igencsak csekély a valószínűsége.
Tulajdonképpen csak azért szereltem ki, mert ott volt a kezemben a páka.

 

 

Még a kép címe is az, hogy: hátha kell
Dehogy ez mennyire esélytelen...

 

 

Ezt akár benne is hagyhattam volna a panelban,
csak űzött előre az értelmetlen szerzési vágy.

 

 

Ezekből az apróságokból már annyi van a pincében, hatalmas dobozokba ömlesztve,
hogy szerintem az egész idei nyaram rá fog menni, hogy mindet szétválogassam.
Persze ez csakis akkor következhet be, ha egyáltalán méltóztatok nekiállni.

 

 

Persze úgy is lehet, hogy mikor építgetés közben kell egy nyomásra záró
érintkező, olyankor beszalad érte az ember a boltba, vagy legyártja
a keresett alkalmatosságot valamiből, de én ezt inkább úgy
szeretem, hogy van a dobozban. Pláne ingyért!

 

 

Na ezeket hova tegyem? Már épp valahol az összecelluxozom
őket című megoldásnál tartottam, mikor is beugrott a tuti!

 

 

Visszatoltam a tranzisztorokat a hűtőbordájukba, aztán így ahogy látod,
bedobtam a párost a teljesítmény tranzisztorok feliratú dobozomba.

 

 

Ezek a kondenzátorok ugyan nagyon hülyén néznek ki a színes csíkjaikkal,
de ettől még csak nem dobom ki őket! Ha a színjelzésű ellenállásokat
eltettem, márpedig őket is mindig elrakom, akkor ezeket sem
dobhattam ki. Ha funkciójuk ugyan már nem is
lesz, de helyük az azért igen.

 

 

Hogy mi bajom van ezzel a kapcsolóval?

 

 

Konkrétan az, hogy ugye nem kell részletesen kifejtenem, hogy pontosan mit is
csináljon azzal a jó édes anyukájával, aki ezt a szart kitalálta! Persze biztosan
akad olyan elme, mely számára átlátható, hogy ez a cifra mintázatú nyáklap
darabka a kapcsoló mikor melyik lábát köti össze, de hogy ez az agy nem
az enyém, az egészen biztos! Ez a kapcsoló egészen konkrétan úgy néz
ki, mint amit direkt arra találtak ki, hogy jól megszívassanak vele egy
szervizest. Persze azt nem tudhatom (mert még sosem füveztem), hogy
nekem milyen őrült gondolataim támadnának mikor betépek. (Hollandiában
ez ugyanis nem annyira tilos) No de attól, hogy egy elvarázsolt fejben elvarázsolt
gondolatok születnek, attól még nem kellene őket kijózanodás után megvalósítani.

 

 

Lehet, hogy nem egyből dobom ki, hanem előtte
még kifűrészelem belőle a hangszórórácsot?
Mondjuk ez se valami tiszta gondolat...

 

 

Mivel ezeknek van helyük, meg amúgy is kényesek, azért nem
szórhatom be őket a vegyes alkatrészes dobozomba, pedig
most annyira nincs kedvem helyretenni őket, hogy még!

 

 

Kikapcsoltam a pákatrafót, majd a megszerzett kincseket beszórtam a vegyes
dobozba. Belátom, hogy ez igencsak szomorú vég egy magnónak, de ez van.

 

 

Mind a műszeres doboz, mind pedig a hangszórós szekrény a pincében van. Szóval
nincs mese, márpedig ezeket le kell vinnem. Néha képes vagyok akár fél napokat
vidáman rohangászni a kacatjaimmal, míg más napokon (sajnos sokszor rengeteg
egymást követő napon) olyan lusta vagyok, hogy az már szinte fáj!
Még tiszta szerencse, hogy jól tűröm a fájdalmat.

 

 

Áthoztam egy nem gurulós széket a másik szobából amire biztonsággal felállhatok,
mert az ugye természetes, hogy a tolópotméteres doboz a polc tetején található.

 

 

A Szurgyi Vizsy műszer is útban van. Már úgy értem, hogy nem csak lefelé a pincébe,
hanem az előszobában is. Így egymáson a kettőt, már hátha méltóztatok levinni.

 

 

  Az utóbbi időben úgy belehúztam a szétszedésbe (megjegyzem nem véletlenül), hogy már simán belefér a fájlkezelő ablakába az éppen nyitott tételek sora.
  Szóval az úgy volt, hogy már annyira nyomasztott az elmaradás, hogy kénytelen voltam csinálni vele valamit. Most épp azt a projectet futtatom (mindig kitalálok magamnak ilyen hülyeségeket), hogy nem nyithatok új sort, hanem a régieket kell befejeznem.
  Persze nem tartom be a magamnak tett ígéretet. Mondjuk ha úgy írok be valamit a táblázatokba, hogy egyből szét is szedem, akkor nincs baj. Mondjuk baj amúgy sincs, csak ha nem szedem szét azonnal amit beírtam, akkor ugrik egyet felfelé a szám.
  Mármint nem az én szám, hanem az, amelyik azt jelzi, hogy hány befejezetlen tétel szerepel a táblázatban.
  Ez az érték jelenleg úgy kilencven körül toporog. Ennyi tétel (a többi becsúszó alannyal együtt) már simán megvan újabb kétévnyi szétszedtem cikk.

 

 

Íme a szerző pincei hangszórós fiókos szekrénykéje, a bal felső sarokban az újabb
szerzeménnyel. Most, hogy ezt így leírtam, ránéztem a táblázatra, hogy kiment-e
már a szekrény építéséről szóló cikk. Nem, de legalább már meg van írva! Hogy
ezt miért mondom? Mert a nagy hangszórós szétszedtem cikk még nincs. Már
mindenütt szétszedendő hangszórók hevernek, köztük szokatlan darabok is,
csak mindig elmegy tőlük a kedvem, ha vetek rájuk egy óvatlan pillantást.

 

 

Nem azért van odakészítve, mintha a BRG MK-29 lenne a következő alany, hanem
őt csak úgy egyszerűen találtam egy szelektív gyűjtő mellett. Mondjuk eddig is
akadt itthon belőle egy (rozzant) példány. Persze így, hogy már kettő is
van belőle, így azért sokkal nagyobb a valószínűsége, hogy nem
jár úgy (vagy csak a fele) mint a ma boncolt magnó.

Utóirat:
Aki úgy érzi, hogy fel van iratkozva a hírlevélre, de nem kapja, az nézze meg
a Gmail (esetleg Freemail) fiókját webfelület alól. Ott leszek a spam mappában...