Tápegység He-Ne lézercsőhöz
(nem ad okot a dicsekvésre)

Hogyhogy mi ez? Ez kérlek a pincei asztal, csak most nem látszik. Mondjuk jelen
esetben nem az a lényeg, hogy az asztal nem látszik, hanem az, hogy maga
a keresett tárgy sem! Pedig ott van a kép közepétől egy kicsit jobbra.

 

 

Úgy bebújt a polcba, mintha csak tudná, hogy keresem. Jelen esetben alaptalan
a tárgy félelme, hiszen nem akarok neki ártani, csak be szeretném mutatni.

 

 

Senkit se tévesszen meg, hogy a bolgár számológép van alul, és őt láttuk
előbb, mert mint ahogyan azt szoktam, teljesen összevissza haladok!

 

 

A haladás szó használatára - legalábbis a párom szerint - nem vagyok jogosult. Vagy
ha nem ezt akarta mondani, akkor ki tudja mit jelent ez a csiga? Pedig igenis, hogy
van haladás! A múltkor például annyira unatkoztam, hogy nekiálltam és rendre
összeszámoltam az összes olyan valamit, amiket a korábbi szétszedésekben
megemlítettem. Ezek mennyisége, még erősen szűkítve is több mint 400!
Mivel ez azért egy meglehetősen nyomasztó szám, ezért úgy döntöttem,
hogy az egyik idei tervem szerint ezt az értéket legalább 10 százalékkal
csökkentenem kell. Mire észbe kaptam, már meg is lett a 40 szétszedés!

 

 

Szóval az úgy volt, hogy eldöntöttem: Márpedig legközelebb ezt fogom szétszedni!
Leszaladtam érte a pincébe. Úgy voltam vele, hogy van ez a valami annyira rikító,
hogy egyszerűen csak odanyúlok érte a polcra és leveszem. Persze akkor még
fogalmam sem volt róla, hogy merre van. Éppen úgy jártam vele, mint a
múltkor, mikor a hangfalba épített monitor erősítőmet kerestem.
Már az összes zugot feltúrtam érte, miközben mindenféle sosem látott
csodák kerültek elő, mire végül ráakadtam. Mondjuk legalább nem a polcba
volt bedugva hátra, hanem szem előtt volt az asztalon. Csak ugye az a k*rva rumli...

 

 

Aztán már csak néhány arra járásra volt szükség, hogy bezsákoljam és felhozzam.
Hogy miket rejtettem mellé? Van egyszer az előbb már említett ELKA 55-ös
számológép, aztán egy orsós SANYO kismagnó, meg a BRG MK-43-as.
A háttérben a beton pedig azért olyan csíkos, mert készülök lefesteni.
No nem betonfestékkel, mert az drága, hanem csak maradék fehérrel.
Szóval az a csíkosság attól van, mert a nagyobb lyukakat begipszeltem.

 

 

Ne kérd el, mert már elajándékoztam. Amúgy ez a vetítőgép eredeti optikája.
Valaki épp egy ilyet keresett, én meg csodák csodája, nem sokkal előtte
találtam meg a pincében, rendcsinálás közben. Ja... Rendcsinálás...

 

 

Már csak a BRG MK43-as magnó, meg a ma bemutatandó alany ül a szatyorban.
Nem állítanám, hogy látványosan haladok, de azért már vannak eredmények.
Például a képbe felülről belógó elektromos darálót, és a keverőgépet is
mutattam már. Mondjuk arról szó sincs, hogy annyira elfogytak
volna a lakásból a bemutatatlan tárgyak, hogy le kellene
értük mennem a pincébe, hanem csak arról van szó, hogy
amiket idefent láttam, azokhoz valamiért semmi kedvem sem
volt. Ez persze valahol érthető is, hiszen amihez volt kedvem, vagy
tegyük fel nagyon meg szerettem volna mutatni, vagy mondjuk magam
is bele akartam nézni, azokat a tárgyakat már jórészt be is mutattam.

 

 

Szóval az úgy volt, hogy sétáltam a néhai Pecsa körüli zsibvásárban. Viszonylag jó
érzékem van hozzá, hogy bármekkora tömegben megtaláljam az engem érdeklő
tárgyakat. Ha azt vesszük, hogy mekkora volt akkoriban a piac (elért egészen
a Vajdahunyad váráig), valamint a haladási sebességemmel is számolunk
(néhány óra alatt átnéztem az egész piacot), valóban szép teljesítmény
volt kiszúrni a tömegből ezt a He-Ne lézert. Még az árára is emlékszem.
Komoly 150 forintot kellett érte leszurkolnom. Mondjuk ez nem most volt,
hanem szerintem még valamikor a 80-as években. Nagy boldogan hazahoztam
a csövet, majd kicsivel később, miután utána olvastam a korabeli Rádiótechnikában,
hogy hogyan is lehet működésre bírni egy ilyen csövet, mindjárt el is szomorodtam.
Ellenben akkoriban még nem voltam ennyire szétszórt. Már úgy értem, hogy nem
álltak félbehagyott projektek tucatszám. Ha valami érdekesség hevert a polcon?
Akkor abból előbb utóbb azért csak sikerült kihoznom valami okosságot.

 

 

Miután a csövet működtető kapcsolást úgy ahogy kidolgoztam, már csak be kellett
volna szerelnem valamibe az alkatrészeket. A mostani felszereltségemmel, akarom
mondani felszerszámozottságommal ellentétben, akkoriban még komoly kihívást
jelentett egy doboz elkészítése. Apukám látva elkeseredésemet, meglepett ezzel
a dobozzal. Ez valaha egy diavetítő volt, melynek doboza ha nem is tökéletes
választás a He-Ne lézercső befogadására, de viszonylag kevés munkával
alkalmassá tehető a feladatra. Egyrészt ugye volt benne egy hatalmas
lyuk, ahol eredetileg az optika volt. Másrészt nemcsak a hálózati trafó
helye volt meg a dobozban, hanem maga a trafó is. Ráadásul semmi
szükség sem volt erre a vetítőre, mint eredeti funkciója szerinti
vetítő, hiszen volt a szekrényben egy másik diavetítőnk.

 

 

 

Ugyan a videó alatt nem hangzik különösebben hangosnak, de a valóságban az.
Már úgy értem, hogy a dobozból kiszűrődő ciripelés. Ez szerintem éppen jól
is van így! Már úgy értem, hogy legalább van valami, ami állandóan
figyelmeztet a lézersugár jelenlétére, illetve veszélyességére.

 

Ahogy azt a cső körüli rést elnézem, mikor ez a doboz, akarom mondani
átalakítás készült, komoly kihívást jelentett egy kör megszerkesztése.

 

 

Juj de komoly műszerfal! A LED körül látható anyagmintázatot szemrevételezve,
azt kell megállapítsam, hogy a LED-nek szánt lyuk - az egyszerűség jegyében -
valószínűleg úgy készült, hogy fogtam a Weller pákát, és átdöftem a dobozon.
Ez szinte egészen biztosan így volt, mert mikor csúnya peremű lyukat látok,
mind a mai napig érezni vélem az orromban az olvadó műanyag szagát.
Már úgy értem, hogy ez a pákával történő lyukasztás, ez valaha
bejáratott része volt a lyukfúrási repertoáromnak.

 

 

Ha nem lógna ki olyan látványosan a cső a dobozból, vagy legalább húztam volna rá
valami burkolatot (tudom is én, műanyagpohár mondjuk), akkor egész jól nézne ki.

 

 

Ezek az alkatrészek nem képezték részét az eredeti konstrukciónak.
Már úgy értem, hogy a lengyel Varimex vetítőgépnek.

 

 

Hogy mit csinálnak pontosan az előbb látott potméterek, illetve azt, hogy hová van
bekötve az izzó, azt ebből a doboz tetejére felskiccelt kapcsolási rajzból lehet
megfejteni. Hogy mi miért ott van, ahol épp van, arra a kérdésre részemről
csak azt tudom felelni, hogy azért, mert így működik. Ez a kapcsolási rajz
ékes példája, a szerző elektronikai konstrukciós munkásságának. Ez aztán
tényleg úgy készült, ahogy azt máshol is szoktam volt írni. Vagyis egyszerű
próbálgatással. No de hagyjuk... Nem vagyok én elektromérnök,
hogy bármit számon lehessen rajtam kérni.

 

 

A fekete kupak nem része a konstrukciónak (bár tőlem még ez is kitelne), hanem
az a kamera tartozéka, amivel a dobozt támasztottam fel a fényképezés idejére.

 

 

Az eredeti hűtőrácsot felhasználtam a konstrukcióban, mint hűtőrács.
A diafilm bejáratát meg egyszerűen csak nem volt kedvem betömni.

 

 

Mint ahogy ezt a másik szép nagy lyukat sem.

 

 

Igazán ráhúzhattam volna egy poharat. No nem azért, mintha annyira csúnya
lenne, hanem csak azért, merthogy a fémhenger érintése egy kissé csíp.

 

 

A felderített (vagy kimért) adatokat "rádokumentáltam" a csőre.

 

 

Mivel a He-Ne lézert tulajdonképpen úgy kell begyújtani, mint mondjuk egy
fénycsövet, ezért pont mint a fénycsőnél, kell neki egy előtét ellenállás is.
Hogy ez a 60-65 kiloohmos érték hogy jött ki, arra viszont már nem
emlékszem. Valószínűleg ez is próbálgatás eredménye.

 

 

Ha jól értem amit írtam, akkor a begyújtáshoz 7 kilovolt kell, mely feszültség
működés közben visszaesik úgy 1,2 / 1,6 kilovoltra. Azt kell mondjam,
hogy egyik feszültségértéknek sem igazán barátságos az érintése.

 

 

Íme a doboz alulnézetből.

 

 

A dobozt nem csavarok tartják össze, hanem mint ahogyan azt
a lemezárugyári játéknál láttuk, elgörbített lemezdarabkák.

 

 

Ahogy ezt a lyukat megláttam? Hopp!
Már bele is toltam egy elkót!

 

 

Most, hogy már nem csak 220 volt van a dobozban,
most meg már pláne nem szabad belenyúlni!

 

 

Ezt csak azért szúrtam be ide, hogy megmutassam, hogy a cső begyújtásához
szükséges kilovoltokat - a diavetítő eredeti transzformátorának felhasználásával -
a rendelkezésre álló mindössze 6 voltból kellett előállítanom. Mondjuk ez mindegy...

 

 

Innentől kezdve megnyitom a pocsék képek évadát. Jó... Tudom... Eddig sem igazán
brillíroztam. Szóval az úgy volt, hogy megnyomtam a gombot, majd értetlenül
néztem (amúgy mindig így szoktam) a kamerára, hogy mégis miért nem
csinál semmit? Ha vártam volna még egy pillanatot, mielőtt elrántom
a témáról a gépet, akkor most nem lennének ott azok a zöld vonalak.

 

 

Vagy úgy a huszadik sikertelen kép exponálása után feladtam a dolgot, és
a kézből történő fotózás helyett letettem inkább a kamerát az asztalra.

 

 

 

Hiába mutat a cső méretileg valami veszélyes dolognak, ha egyszer éppen ugyan
olyan kicsi a teljesítménye, mint a manapság szokásos lézermutatós tollaknak.
Ha nem nézek bele, akkor nem bánt. Ellenben ha hozzáérek, olyankor egy
kicsit megcsíp. Ez persze természetes, ha valami néhány kilovolttal
magasabb potenciálon van a környezeténél.

 

Ha valamit nem lehet nappal fényképezni, akkor az a lézersugár.
Amúgy a piros vonal a sugár vége a székem háttámláján.

 

 

Itt meg ugyan az, csak most a falvédőmön.

 

 

Mivel ez a cikk nem a lézersugárral történő játszadozásról szól, hanem az
általam a lézercsőhöz épített tápegységről, ezért felhagytam a sugár
teljesen sikertelen fényképzésével. Amint az a képen látható,
már ki is "nyitottam" a dobozt lezáró lemezdarabkákat.

 

 

Juj de érdektelen ez a kép!

 

 

Mikor belenéztem a dobozba, mindjárt meg kellett állapítsam,
hogy a konstrukció egyetlen erénye az, hogy működik.

 

 

Varnish csőbe bujtatott ellenállások, vastag dróttal kikötve.

 

 

Itt indul el a nagyfeszültség a He-Ne lézercső irányába.

 

 

Ebből a szögből nézve - a malomkerék és a feszültségsokszorozó okán - kicsit olyan
mint egy tévé. Mondjuk az igaz, hogy az alkatrészeket tévékből emeltem át.

 

 

Innen nézve az eredeti hálózati trafó okán félig
diavetítő, a sorkimenő miatt pedig félig tévé.

 

 

Most talán nem a tekercselési tudományomról mondanék mesét, hanem inkább arról
a szürke színű vezetékről, amiből a trafó primerje lett megtekerve. Szóval az úgy
volt, hogy ültünk a József telefonközpont hálózatos öltözőjében. Persze nem
most, hanem még valamikor a 80-as évek elején, mikor is bejött a néger,
és jól lecseszett mindenkit, merthogy nem használtunk földvezetéket.
A "néger" nevű kollégánk volt a művezető. Biztos szégyen, de az az
igazság, hogy fogalmam sincs, hogy mi volt az igazi neve. Amúgy onnan
kapta ezt a fura nevet, hogy bár fehér ember volt, de az arca olyan berendezésű
volt, mint egy négeré. Ahogy most visszagondoltam, meglepődve vettem tudomásul,
hogy annakidején mennyire nem ismertem, nem ismertük a kollégákat, vagyis
tulajdonképpen egymást. Gondolom ez egyenes úton visszavezethető,
a csapatépítő tréningek korabeli hiányára. Például ültünk a sarokban
Farkas Gyurka kollégámmal, egy termelési értekezleten, mikor is Gyurka
a tőle megszokott lurkós mosolyával csendben odaszólt, hogy szerinte az a piros
fejű ember tehet az egészről. Ez lehet, hogy így utólag nem vicces, de akkor és ott
elszakadt a cérna. Akik a sarokban ültek, azok majd megpukkadtak a röhögéstől!
Szegény Cupor Laci bácsi - Isten nyugosztalja - meg csak nézett komoran az
előadó mögötti széksorból, ahol a belső slepphez tartozó kollégák szoktak
volt ülni. Az előadó meg nem értette, hogy mitől folyik a sarokban a könny
(mert ugye hangosan azért nem mertünk röhögni), mikor nem is olyan rosszak
az elért minőségi mutatóink. Ezzel csak oda akartam kilyukadni, hogy tizenöt év
elteltével, egy névnapozás alkalmával, kissé már elázott állapotban, elmeséltem
ezt a történetet. Na akkor tudtam meg, hogy a piros fejű embert Cupor Laci
bácsinak hívták, és beosztása szerint ő volt az érpárnyilvántartó,
akivel amúgy telefonon rengetegszer beszéltünk.

 

 

Visszatérve a vezeték témájára, amit a képen látunk, az az úgynevezett 1x2-es.
Valaha rég, míg nem duplaszigeteltet használtunk, ezen futott a telefonvonal.

 

 

Szemből így néz ki. A vezető ér tömör rézből van, és 0,6-os átmérőjű.

 

 

Amit a képen látunk, az egy 1x2-es és egy földvezeték egymáson. Ezt kellett volna
előírás szerint - így ahogy itt látod - felszegelnünk a falra. No persze nem mindig,
hanem csak bizonyos esetekben. A "bizonyos esetek" leginkább a KIL jelfogós
vonalkettéosztó szerelését jelentették. Hogy ezt a vezetékkombinációt nem
használtuk, az konkrétan úgy derült ki, hogy ellenőrzést kaptunk. Mivel
az ellenőrző kolléganő tudása addig már nem terjedt, hogy mi micsoda,
és mire használjuk, ezért volt oly bátor beleírni az ellenőrzési naplóba,
hogy nem használjuk. Mondjuk már az is komoly teljesítmény volt tőle
(amúgy emlékeim szerint Fehérné), hogy kiszúrta, hogy más központokban
a KIL rendszerek felszerelési munkalapjain szerepel a földvezeték, nálunk
a József központban viszont nem. Mindeközben a raktárban rogyadozott
a földvezeték gurigák súlya alatt a polc. Ez valami rettenetes hiba volt!

 

 

Azért nem használtuk ezt a kombinációt, mert ezt így vagy nem fogja össze rendesen
az "u" szeg. Vagy ha igen, akkor annyira be kell verni a szeget, hogy az előbb utóbb
át fog kúszni a műanyag szigetelésen, majd rövidzárat okoz. Miután ez az esemény
bekövetkezett, átjött a területes hibaelhárító műszerész a szomszédos öltözőből,
hogy ugyan tanuljunk már meg normálisan beütni egy szeget. Ha meg nem
ütötte be a szeget az ember annyira, akkor meg idővel nekiállt lógni
a vékonyabbik vezeték, ami nagyon csúnyán tudott kinézni.
Szóval ezért utálták, s ezen okból nem is alkalmazták ezt
a kombinációt a szerelők. Csakhogy letolt érte a művezető!
Mondjuk ő sem magától, hanem az ellenőrzés hatására. Mielőtt
a néger kiment volna az öltözőből, kiadta az utasítást, hogy akkor most
mindenki menjen a raktárba, és vegyen ki földvezetéket. Ezen kijelentés hatására
természetesen azonnal heves vita támadt. Szerencsére gyorsan kiderült, miszerint
szó sem volt róla, hogy használnunk is kéne, hanem csak vegyük ki, meg persze
számoljuk is el. Néhány perc elteltével, miután a segítők rendre visszatértek
a raktárból a vezetékkarikákkal, azzal szórakoztattuk magunkat, hogy
megpróbáltunk valami értelmes célt találni a földvezetéknek.
Gyenes Jani bácsi - mivel a horgászás volt a hobbija - azonnal
megállapította, hogy ez nem jó damil helyett. Bikki Jani meg azt
találta ki, hogy hazaviszi vidékre, jó lesz az apjának szőlőt kötözni.
Kassay Laci pedig már előre látta, hogyha ma még talán azért nem is,
de a rákövetkező napon már egészen biztosan be fogja cserélni valamelyik
kocsmában sörre. Ekkor történt, hogy Bodnár Pali kollégámnak - mivel nem
jutott eszébe semmi más - az a nagyszerű ötlete támad, miszerint tiszta erőből
beküldte a bund szürke vezetéket az öltözőszekrényembe, mely tette akkora
csörömpöléssel járt, hogy majdnem szörnyethaltam az ijedségtől, mivel
ekkor én a részemről már félig aludtam. Idővel, mivel bent nem
kellett semmire, ráadásul senki sem kereste rajtam,
hazahoztam az egész tekercs vezetéket.

 

 

Ez kérlek annyira így van, hogy most, mikor ezeket a sorokat rovom, lementem
a pincébe (úgyis elültem a fenekem), majd belefotóztam a polcba, hogy lásd,
hogy még mindig megvan a bund szürke vezeték. (a képen középen, alul)

 

 

Amúgy a vezetékköteg bárminemű értelmes felhasználását tekintve, ez volt
legéletrevalóbb ötlet, ami természetesen Dobos Matyi mesterem fejéből
pattant ki. A rút vezetékköteget a fotón ábrázolt módon alkalmazva
ugyanis bátran lehet gesztikulálni a szokás délutáni történetmesélés
közepette, nem fog egy véletlen találattól kiborulni az ember söre!
Ez pedig egy véresen komoly szempont, egy alkoholizmusba hajló
ember esetében. Most megtudtad, hogy honnan van a szürke vezeték.

 

 

A lézertáp összeszerelésénél az én szempontjaim kimerültek abban az egyetlen
kitételben, miszerint működjön az elektronika. Egy árva darabka nyáklap
nincs az egész dobozban, hanem csak megy minden alkatrész
a saját lábán, ahová neki mennie kell.

 

 

Tulajdonképpen nem is olyan rossz konstrukció, avagy egészen
szépen sikerült beledobálnom az alkatrészeket a dobozba.

 

 

Elkó, szűrőtekercs (ez minek kellhetett bele), diódahíd, feszültségsokszorozó,
majd a felépítmény lezárásaképp egy darabka koszlott kitámasztó szivacs.

 

 

Ha valakit érdekelne a cső típusa, hát tessék. Szerintem a kedves olvasó jobban jár,
ha a He-Ne lézer működését illetően nem tőlem, hanem valahonnan máshonnan,
mondjuk célszerűen az Internetről tájékozódik. Amúgy röviden arról van szó,
egyenfeszültséggel gerjesztjük az alacsony nyomású gázkeveréket, ami ettől
plazma állapotba kerül, és fényt bocsát ki. Belül a cső mindkét végén tükör
van. Az egyik félig átereszti a fényt, amin keresztül ki tud lépni a lézersugár.

 

 

Ezen felirat szerint ez a cső nem felel meg a 21 CFR 1040-es előírásnak.
Bevallom őszintén, hogy én ezt még csak nem is feltételeztem róla!

 

 

Az apró lyukon keresztül belátni egy kicsit a csőbe.
Akkor ilyen piros, mikor épp működik.

 

 

Na most nekem ne lenne itthon nagyfeszültségű mérőszondám? Emlékeim szerint
mindig is lógott egy ilyen a mérőzsinórjaim között, csak ez már nem az, mert
a régit eltökítettem valahova. Mit tudom én hova! Levittem a pincébe...
Vagy akár még az is megeshet, hogy elajándékoztam. Aztán egyszer
(még ha csak egyszer esett volna meg) nem tudtam ellenállni a piacon
a százforintos árnak. Ahogy ezt a mérőcsúcsot nézegettem (szoktam ám
elbambulni szétszedés és bármi más tevékenység közben is), eszembe jutott
az a régi "kedves" történet, mikor is épp a jelen cikk keretében bemutatott lézer
tápegység építése közben - néhány aljas módon elkóborolt nagyfeszültségű
impulzussal - sikerül szétlőnöm a Metex multiméteremet. Körbenéztem
a szobában, hátha találok egy analóg műszert. Azért keresek analógot,
mert a mutatós műszerek kevésbé szoktak elhalálozni a nagyfeszültségtől.
Emlékeim szerint akadt itt valahol egy műanyag, illetve egy fadobozos
amatőr készítésű példány is, de nagyon elrakhattam őket valahova.

 

 

Hurrá! Kiáltottam fel, mikor megláttam a polc tetején azt a gyönyörűséges műszert,
amit amúgy éppen ezért is vettem meg. Már úgy értem, hogy természetesen
csakis a szépsége miatt. Aztán amint levettem, egyből eszembe
jutott, hogy a belsejét megette a kifolyt elem.

 

 

No meg nem is értem a csatlakozóit. Persze olyan
mindegy, ha egyszer amúgy sem működik.

 

 

Lemértem a mérőcsúcs osztásviszonyát. Az adott műszer bemeneti ellenállásával
karöltve az jött ki eredménynek, hogy ötvennel oszt. Vagyis a műszer mutatta
értéket majd még meg kell szoroznom ötvennel, hogy helyes értéket kapjak.

 

 

Az adott ponton 50x57, vagyis 2850 volt feszültség van.
Szóval nem csoda, hogy érintéskor csipked a cső.

 

 

Ha nem mozgatom a kamerát, akkor a lézer fénye csak egy apró pötty.

 

 

Mikor mozgatom, akkor meg egy ilyen gubancosság.

 

 

Annyi képet lőttem, megjegyzem zömükben félresikerülteket, hogy erről a hatalmas
piros pacáról már fogalmam sincs, hogy ezt mégis hogyan sikerült összehoznom.
Akartam egy olyan képet is, hogy látszódjon a levegőben a piros vonal, csak
mivel már leszoktam a dohányzásról, így nem volt füst a kezem ügyében.
Kicsit toporogtam a feladat előtt, aztán rájöttem, hogy jobb az úgy, ha
nem gyújtom fel a lakást. Később persze beugrott, hogy valószínűleg
az inhalátor fejlesztette gőzzel is sikerült volna lefényképezni a levegőben
haladó lézersugarat, csakhogy addigra már rég visszavittem a pincébe a lézert.

 

 

Mikor valamit megoldok, szétszedek, összerakok, bemutatok, elrámolok, megírok,
amit már nagyon régóta halogattam, olyankor egy kicsit meg szoktam hatódni.
Persze ez nem szokott túl sokáig tartani, hiszen elég csak belegondolnom,
hogy mennyi minden van még hátra amit szeretnék, vagy éppen kell.
Most például az ezen kép hátterében megbúvó asztali lámpa
felfüggesztése térített vissza a való világba.

 

 

Már úgy értem, hogy ez a valami, ami eredetileg egy ékszíjtárcsa. Ez akkor került
ide, közvetlenül másnap, mikor a régit mérgemben lerúgtam az asztalról. Aztán
kimentem a piacra, és ez volt az a tárgy, amibe beleszorulni éreztem a kisujjam.
Ez persze nem igazán egzakt méretvétel, de az adott célra tökéletesen megfelelt.

 

 

 

Még a magam számára is meglepő volt, hogy miért épp most jött el az ideje, hogy
berágtam az asztali lámpám zsanérja által keltett hangorkánra. Lényeg a lényeg!
Kihúztam a helyéről, lemostam denszeszben, kitörölgettem a lyukat, majd zsír
helyett immáron közönséges szappannal töltöttem fel. Azonnal abbahagyta a
nyikorgást! Aztán már csak azt az apró hibáját kellett kiigazítanom, miszerint
bizonyos pozíciókból hajlamos volt teljesen magától elindulni. Ez azért k*rva
idegesítő tudott ám lenni! Végre beálltam a fényképezővel meg a lámpával,
s mikorra lenyomtam a kamerán az exponáló gombot, addigra a lámpa
önhatalmúlag elindult, és elvitte a francba a fényt. Most úgy
megropogtattam szegénykét, hogy bárhonnan nézve
is függőlegesen álljon. Újabb probléma letudva!

 

Az volt a terv, hogy majd este, miután lement a nap, a balkonunkkal szemközt lévő
Kontrax székház ablakairól visszatükröződő lézerpöttyöt fogom lefényképezni.

 

 

Hogy azt a házat már lebontották?
Kell nekem mindenről tudom?

 

 

Míg az estére vártam, nekiálltam elrendezni az eddig elkészült képeket.
Ekkor került elő ez a régi kép. Ez olyan régi, hogy még rumli mentes
a pincei asztalom. Odakészítettem a csöves autórádiót, meg a ma
bemutatott lézertápot, hogy majd mindjárt ők jönnek, aztán
ahogy az már nálam lenni szokott, mégsem így lett.

 

 

A képen nem az amúgy lefotózni kívánt lézer fényét látjuk, hanem konkrétan
fogalmam sincs, hogy mit látunk rajta! Már úgy értem, hogy a balkon
rácsáig azért még értem a kompozíciót. No de mi lehet a többi?

 

 

Szóval az nem úgy volt, hogy egyből feladtam, hanem úgy, hogy igenis, hogy
többször is nekifutottam a feladatnak, csak aztán nem akartam megosztani
az összes kudarcom a nagyérdeművel. Egy apró távcsövet is bevetettem,
hogy megtaláljam a lézersugaram rajzolta piros pontot, de nem sikerült.

 

 

Már csak az van hátra, hogy visszavigyem a helyére a pincébe. No meg persze
a szokásos, a háttérben megbúvó Terta 811. Az utóbbi időben amit szétszedtem,
bemutattam, azokat a tárgyakat (már ha túlélték, vagy ki nem dobtam őket), akkor
folpackba csomagoltam. Egyrészt így legalább látom, hogy az adott lom már
átesett a procedúrán, másrészt ha valamiért mégiscsak előszedném,
akkor nem a megszokott porosan, hanem tisztán kerül elő.

 

 

Annyira meg voltam elégedve magammal, hogy már megint ki,
akarom mondani bevégeztem egy régi projektet, hogy az
"ünnep" megkoronázásaképp beharaptam ezt a tortát.

Utóirat:
Aki úgy érzi, hogy fel van iratkozva a hírlevélre, de nem kapja, az nézze meg
a Gmail (esetleg Freemail) fiókját webfelület alól. Ott leszek a spam mappában...