Termosztát
(hűtőgépből)

Ez itt egy hűtőgépből származó termosztát. No nem azért szereltem ki (amúgy most
a nyáron), mintha bedöglött volna, hanem csak úgy egyszerűen, mondhatni rutinból.
Illetve bedögleni bedöglött, csak sajnos nem ez az egyszerűen cserélhető termosztát,
hanem a hűtőgép kompresszora. Akár írhattam volna egyetlen hűtőgépes cikket is,
de annyi kép lett, hogy inkább szétszedtem őket apróbb csomagokra. Ez a mai
termosztátos a nyitó cikk. Aztán lesz egy olyan történet, ami a hűtőgépek
cseréjéről szól, meg persze egy olyan is, ami a két régi hűtő szétszedéséről.
Mindezek után - ha még maradna kedvem flexelni - lesz egy hűtőgépkompresszor
szétszedős project is. Nem is tudom, hogy mondjam finoman. Szóval ez a hűtőcserés
mizéria, ez nekem valahogy k*rvára nem hiányzott! Azt ugyan nem állítanám, hogy
idén nyárra szőtt terveim meghiúsulásában komoly szerepet játszott, de az biztos,
hogy mindenképp hátráltatott. Talán most nem sorolnám fel (hát persze, hogy
nem), hogy a Fujitsu nyomtató, a fűtőtestek, csavarválogatás, és legalább
néhány régi magnó bemutatása volt tervbe véve, miközben csak úgy mellesleg
szerettem volna reszelni egy a virágállványunk alá illő fiókot a deszkakészletemből.
És akkor bedöglik nekem a hűtő! Mondjuk nem panaszkodhatok (azért mégiscsak
megteszem), mert kibírt negyven évet! Az mondjuk igaz, hogy egyszer régebben
már láttam benne lánggal égni a motorindító relét, és a mélyhűtő leolvasztása
kapcsán egy hűtőventilátort applikáltam a kompresszorra, de mindezektől
függetlenül, a képen látható termosztát negyven éve minden hiba nélkül
tette a dolgát! Én a részemről az ilyen rettenetesen stabil, mondhatni
soha el nem romló tárgyakat szeretem. Sajnos manapság már
egyáltalán nem divat az örökkévalóságnak gyártani.

 

 

Nézzük meg például ezt a rém egyszerű tárgyat, ami egy konyhai eszköz.
Ez kérem egy falapát, amivel a nokedlit szoktam szaggatni, vagy mondjuk
a pörköltet kevergetni. Szerintem a konyhaszekrény fiókjában még olyan
fakanalak is akadnak, melyeket anyám ötven évvel ezelőtt vett. Azóta
ugyan már megkopott a szélük (a hajdani fényükről nem is beszélve),
de eltörni egy sem törött el! (vagy csak már rég kidobtuk) Ez itt még
egy éves sincs, és már kettényílt! Nem tudom, hogy milyen
fából van, dehogy fabatkát nem ér, az biztos!

 

 

Egyszerűen foszlik a széle...
Részemről ugye egyáltalán nem vagyok az a típus, aki csak úgy egyszerűen kivágja
a hibás tárgyakat a kukába. És most nem a szétszedtem cikksorozatra céloztam!
Én levittem a pincébe ezt a vackot, és nekitoltam a szélének a szalagcsiszolót.
Aztán megint, és megint, és megint, de nem tanul ez a fadarab a kínzásból...

 

 

Van egy olyan érzésem, hogy már megint annak leszünk tanúi, miszerint a szerző
újfent megcsillogtatja a mellébeszélésben szerzett ötven éves rutinját. Hogy
miből is vagyok még ennyire jó? Megvan! Hát persze... Halogatásból!
Valami olyan elképesztő tempóban kerülgetem a feladatokat, miközben
hihetetlen rutinommal beszélek mellé mindenféle sületlenséget, hogy azon
időnként bizony már magam is meglepődöm. Most például az történt, hogy
lefeküdtem az ágyamra, hogy majd onnan lövök egy képet a polcra, amin
ott hever a termosztát, ami természetesen aprósága okán nem is látszik.
Erre fel mi történt mire észbe kaptam? Hát persze, hogy elaludtam!

 

 

Majd mikor az ember felkel, s nyújtózik egy jót, nem csak azt felejti el amit az előbb
álmodott, hanem azt is, amit nem álmodott. Ahogy a kiadós ebéd után szundítottam
egyet, majd felkeltem, s belegondoltam, hogy mit is kéne tennem, mit terveztem be
mára, végül a csilipaprika szüretelés mellet kötöttem ki. Bevallom őszintén, hogy
részemről kezdetben meglehetősen zordan viszonyultam a növényekhez. Mikor
a szüleim kivonultak két hétre a telekre, és rám hagyták a háztartást, biztosra
volt vehető, hogy csak a kifejezetten túlélő típusú növények maradnak meg
az állványon. Most meg paprikát nevelek, meg pátyolgatom a büdöskét.
Változik az ember, az már biztos! Régebben például ha kitaláltam valamit?
Akkor nekiugrottam, és megcsináltam! Most meg ugye már hetek óta porosodik
a termosztát. Mondjuk az igaz, hogy jól elvan magában. (még ha egyedül lenne)
Nem úgy ezek a növények! Az egy dolog, hogy locsolgatni kell őket, de mivel
úgy néznek ki, mint egy darabka természet, azért jönnek rájuk a bogarak.
Ez mondjuk még nem egy akkora nagy baj, csakhogy némelyik
elvéti, hogy a kertből melyik irányba kellene távozni.

 

 

Ez például olyan nagy volt, hogy mikor megláttam, komolyan megijedtem tőle.
Mert ugye mi van, ha rám támad? Ez olyan nagy, hogy még képes és megesz!
Hogy pontosan mekkora? Szerintem megvan vagy öt centis. Mondtam
neki, hogy maradjon már nyugton, míg elszaladok a centiért.

 

 

Jó. Akkor legyen csak négy és fél centi. Illetve ne legyen! Illetve legyen, hiszen
nem akarom én ezt a jószágot bántani, csak ne bent legyen, hanem kint!
Gondoltam megpiszkálom, hátha sikerül undokul elüldöznöm.

 

 

Erre fel nem beijesztett nekem a szárnyaival? De!
Na gyere csak szépen, kiraklak a madaraknak!

 

 

Most épp egy fakopácsoló madár, meg nagydarab galamb ül az ágon, de van egy
genetikailag hibás verebünk is. A veréb ugye alapesetben csipog. Természetesen
az is, ami nekem jutott a készletből. Csakhogy ez nem a szokásos módon teszi,
hanem folyamatosan! Azt mondja, hogy csip, csip, csip, csip. A csipogás
ismétlődésének időzítése 1 másodpercen belüli, ami egy elfogadható
érték, azonban a hossza már korántsem fogadható el. Én a részemről
valahol úgy 30 perc folyamatos csipogás hallatán szoktam ráébredni,
hogy tulajdonképpen ott dögöljön meg az összes k*rva veréb, ahol van!

 

 

Remek teljesítmény részemről, hogy több évtizedre volt szükségem,
hogy rájöjjek, miszerint Gombóc Artúrt (csokit zabáló dagadt
madár) egy szemből nézett galambról mintázták meg.

 

 

Ez meg csak fogja magát, és mikor olyanja van, megeszi az összes többi madarat.
Természetesen azonnal belobogtattam neki a degenerált verebünk címét.

 

 

Na most az nem úgy van, hogy lerakom az asztal sarkára a fehér papírt, aztán csak
úgy Hűbelebalázs módjára ráteszem a termosztátot! Illetve tulajdonképpen így
történt, ha eltekintünk az egyes munkafázisok közé iktatott néhány hetes
pihenőktől. De legalább nem szerepel a képen még be nem mutatott
lom! A Panasonic telefont, és a jó öreg Creative hangfalaimat
is mutattam már. Gondoltam hajrá! Jöhet a termosztát!

 

 

Azonban mikor odanyúltam a polcra az erősebb szemüvegért, azonmód levertem
a széléről a tegnap odarakott biciklilámpa belsejét. Míg az akkuk új erőre
kapnak a Tronic töltőben, természetesen újabb szünetet rendelek el.

 

 

Amúgy fura egy szerzet ez a lámpa. Mikor kiveszem belőle a belsejét, olyankor
mindig olyan az állaga, mintha be lenne síkporozva. A por konkrétan onnan
származik, hogy valami recés lehet belül a lámpa burkolatában, és egészen
egyszerűen ledarálja az akkuk szélét. Szóval a képen látható csillanásnak
csak egy kis része van a lámpámtól, a zöm oka a fényesre kopott akku.

 

 

Az előbbi képen látható akkuval ellentétben, ez a termosztát kb.
úgy néz ki, mint mikor negyven évvel ezelőtt beszerelték.

 

 

Terveimben először még úgy szerepelt, miszerint működés közben is megmutatom
a termosztátot. Vagyis azt, hogy mozog benne a valami. Meg persze azt is, ahogy
kapcsol. Kicsit később persze rájöttem, hogy a belőle kilógó zöld/sárga valami
a földelő kábel, nem pedig a termosztát csöve. Ennyit mára a terveimről...

 

 

Hat ampert tud kapcsolni 250 volt váltófeszültségen. Ellenben az alsó számsor
megfejtése már nem ment ilyen könnyen. Szóval az úgy van, hogy a tekerő
egyik végállásában -5 foknál már bekapcsol, -13,5-re pedig ki, miközben
a másik végállásban -13-nál kapcsol be, majd -23-nál ki. Ez bár elsőre
furán hangzik, de így van jól. Ugyan ez a termosztát nem mélyhűtőbe
való, csakhogy a "kishűtő" termosztátja a mélyhűtő rekesz
hőmérsékletéhez van szabályozva. Na!

 

 

Két lába van, s mikor épp nem fázik eléggé, akkor bekapcsolja a kompresszort.
Meglehet, hogy azért szeretem az ilyen egyszerű dolgokat, mert ezeket azért
még úgy ahogy átlátom. Mibe is gabalyodtam bele a múltkor? Hát persze!
A kaputelefonba. Mindenféle panelek, mindenféle egyéb egységekkel
vannak összevissza módon összekábelezve. Legalábbis nekem első
megtekintésre mindössze ennyi jött át belőle. Aztán addig addig
nézegettem a telepítési utasítást, míg csak rá nem jöttem, hogy mégis
hogy a csudába csinálja, hogy nem egyszerre működteti a két ajtó zárját.
Majd egy év múlva újra ráment egy órám, mire sikerült kihámozni a működési
leírásból, hogy miért nyitja ki a kapukat magától ötpercenként. Már előre
félek tőle, mert most éppen azzal szórakoztatja a lakókat, hogy
a kaputól felfelé nem működik a mikrofon irány.

 

 

A negyven év hibamentes működés okán, mielőtt végképp lerombolnám
a szerencsétlent, még utoljára megemeltem előtte a kalapom.

 

 

Mivel a hűtőgépek szétszedése alkalmával (gondolom érthető okokból) valami
egészen más járt a fejemben (miért büntet engem ilyesmivel a sors), mint
holmi termosztát működőképes állapotban történő kimentése, szóval
hirtelen felindulásból levágtam róla a csövecskét, ami a mélyhűtő
aljáról szállította az információt, mégpedig gáznyomás képében.

 

 

Hát... Szóval a Lehel hűtő csak a szerelését, illetve a házát tekintve volt magyar.
A lényege, vagyis a kompresszor NDK eredetű volt, miközben
a termosztát a dániai Danfoss cég terméke.

 

 

A termosztát (legalábbis ez) úgy kapcsol, hogy mikor összemegy a gáz a hidegtől
az érzékelőben, akkor elektromosan kikapcsol. Vagyis most, hogy már levágtam
a hátáról a jeladóhoz vezető csövecskét, megszűnt benne a nyomás, amitől
sajna örökre kikapcsolt. Hogy akkor minek tettem rá a multiméterem?
Hát állítottam én valaha is, hogy egyből átlátom a dolgokat?

 

 

Az elkopó elemek (illetve jelen esetben akkuk) problémakörére azt dolgoztam
ki megoldásnak, hogy az elemeket szigetelőszalaggal beleragasztottam
a tartójukba. Hogy mégis hogyan kerülnek ide ezek az egyáltalán
nem ideillő képek? Egyrészt mindig csinálok valami mást is,
mint ami épp a fővonulat. Másrészt meg az van, hogy kezdetben
még rendetlen voltam, és benne hagytam a cikkben az oda nem illő
képeket. Ellenben az utóbbi időben? Már annyira rendes vagyok, hogy
kiválogatom őket, és sorszámozott, illetve elnevezett mappákba gyűjtöm,
hogy mikor olyanom lesz, akkor beszúrjam az éppen írt cikkbe ami
szerintem beleillik. Ha meg nem illik bele? Én persze akkor is
beszúrom a cikkbe, s máris kevesebb van egy mappával.

 

 

A lendkerekes autót, meg a felhúzóst, és a játéktankot is pontosan ugyanilyen
kihajtogatható fülecskék tartják össze. Szóval a termosztát szétszedéséhez
szükséges rutint, még valamikor kora gyermekkoromban megszereztem.

 

 

Ez a négybe gyűrt puttony a membrán a cső végén. Ezt mozgatta a nyomás.
Azon gondolkodtam, hogy mi lenne, ha mégiscsak beindítanám?

 

 

Mondjuk ha belefújnék a lábpumpával, akkor láthatóvá válna a működése, csak
ugye ehhez a csonkhoz már nem nagyon lehet mivel csatlakozni. Mindegy...

 

 

Mit tetszik kérdezni? Hogy ki van kivel?
Majd mindjárt megmutatom.

 

 

 

A púpot nyomogatja a korábban mutatott rézszínű puttony.
Illetve most nem, hanem most én a csavarhúzómmal.

 

 

Kiszedtem ezt a valamit, ami a kapcsoló, a mozgást hozó rézputtony, meg a szabályozást művelő excenter között volt. Bevallom őszintén, hogy ez engem két okból is a helikopterre emlékeztet. Egyrészt ez is éppen olyan zavarosnak tűnő mechanika, mint amit a helikopter rotorja körül látni. Másrészt mint ahogy a helikoptert, ezt is pontosan ugyan úgy nem látom át.

 

 

Ellenben azt már egészen tisztán látom (illetve éppen, hogy koszosan), hogy ennek
a papírlapnak ezennel annyi! Még tiszta szerencse, hogy van belőle egy rakással.

 

 

Bár csavaros állíthatósággal felszerelt rugóm eddig még nem volt...

 

 

...nekem valahogy akkor is szegényesnek tűnik ez a mai zsákmány.

 

 

Először még úgy gondoltam, hogy úgy szabályoz, hogy ferde a tárcsa.

 

 

Aztán mivel nem ferde, valamint semmiféle nyom sincs rajta síkban, csak sikerült
kiókumlálnom, hogy a szélénél fogva szabályozott, vagyis excentrikus.

 

 

Mikrokapcsoló az örökkévalóságnak...

 

 

Ahogy így nézegettem, az járt a fejemben, hogy jó lesz még valamire.
Attól, hogy mások kidobják, attól nekem még hasznos lehet!

 

 

A környék rutinos hajléktalanja is pontosan így gondolta. Kivett a kukából
egy zsömlét, megkente valamivel (abból az apró dobozból), és evett
hozzá egy kis szőlőt, a szintén a kukából kiemelt zacskóból.
Mi magyarok -ha evésről van szó- nagyon tudunk élni!

 

 

Javítottam már mikrokapcsolót, de ez most nem fog bekövetkezni.

 

 

40 év az 14600 nap, ami 350400 óra. Óránként három indítással számolva,
ez az érintkező páros már túlvolt az egy milliomodik kapcsoláson!

 

 

Sajnálom, hogy ennyire szétrongáltam, de ha egyszer nem indul többé az általa
kapcsolt kompresszor, akkor sajnos már az ő munkája is feleslegessé vált.

 

 

Hát kérem...
Ezt az izét meg majdnem elfelejtettem megmutatni belülről!

 

 

Ezeket elpakoltam. Most épp olyan rendes kedvemben voltam, hogy a rugó a rugós
dobozomba, az anya pedig a potméter anyás dobozomba került. Aztán hirtelen
úgy döntöttem, ha már ilyen rendrakós hangulatba kerültem (ami amúgy
mostanában ritkaságszámba megy), hogy csak nem hagyom már
abba félúton, és lesöpörtem a polcaim szélét. Csak úgy
zuhogtak helyükre a mindenféle apróságok!

 

 

Ezek ketten is csak azért maradhattak itt, mert nekik a pincében van a helyük.
A fényes egy szelepsapka, ami gumiragasztáskor szokott kelleni, míg a fekete
bigyó egy a pince mélyére rejtett rádióra való nyomógomb. Ahhoz képest,
hogy tényleg lesöpörtem a polcok széléről az odapakolt illetlenségeket,
és egy termosztáttal is kevesebb van, mindez a szobán természetesen
meg sem látszik! Akkor ennyit mára a szerző eredményességéről.

Utóirat:
Aki úgy érzi, hogy fel van iratkozva a hírlevélre, de nem kapja, az nézze meg
a Gmail (esetleg Freemail) fiókját webfelület alól. Ott leszek a spam mappában...