Konnektorsor
(csak odébb tettem két centivel)

Mivel hatalmas felfordulás van a lakásban, az ágyam például, ha csak ideiglenesen is,
de átkerült a nagyszobába, a szőnyeg feltekerve, a Hi-Fi torony elhúzva a faltól,
ezért éppen elérkezettnek látszott az ideje, hogy megvalósítsam egy régóta
dédelgetett álmomat, miszerint az ajtó tokjára szerelt konnektorsort
odébb teszem, mintegy kettő centiméterrel. Mikor ott az ágy,
alatta részben a szőnyeg, rajta a Hi-Fi torony, akkor ezt
valahogy sokkalta kényelmetlenebb volna megejteni.

 

 

Leszedem, kikötöm, balra el két centivel, visszakötöm, és már készen is vagyok.
Persze - mint az sejthető - soha semmi sem olyan egyszerű, mint ahogy
elsőre látszik. Nem tudom, hogy a mai napon említettem-e már
(merthogy minden nap mondogatni szoktam), hogy mennyire
gyíkom van az ilyen feladatoktól. Nem hiszed el? Mutatom!

 

 

Azt hitted mi, hogy viccelek. Hát nem!
És ezt idefent fotóztam a lakásban!

 

 

Na jó. Akkor nem a lakásban, hanem a balkonon, konkrétan a virágládában.
Akkor is nagyon kedves tőle, hogy feljött hozzám bogarászni a kiskertbe.

 

 

Elforgatom a képeket kilencven fokkal, mert jobbszeretem ha így állnak.
A feladat, illetve az ő elvégzése, meg csak úgy általában áll.

 

 

Azt talán mondanom sem kell, hogy áram alatt szerelem a konnektorokat.
Mondjuk lecsaphatnám az előszobában a kismegszakítót, csak akkor sötét
lenne a munkához a hallban. Így meg mondjuk életveszélyes, de ezt már
megszoktam. A lényeg az, hogy ne jöjjön erre senki, aki megfogdossa
a drótot. Én meg pláne ne nyúljak hozzá, mert akkor nem marad
aki visszakösse a helyére. Olyan lazán bánok az áram alatti
vezetékekkel, hogy egyszer még tényleg megütöm
a bokám. Amúgy ez meg is történt!

 

 

Szaladtam le a lépcsőn, persze csak a magam öreges stílusában, mikor is kifordult
a bokám. Az a jobb oldali duzzanat, az nem mutat valami egészségesen...

 

 

Persze néha azért az is előfordul, hogy tényleg megráz az áram. Általában olyankor
esik meg, mikor egyáltalán nem számítok rá. Például a minap is az történt, hogy
miután az ünnepek multával leszedtem a karácsonyfáról az égősort, majd
szép sorjában elhelyeztem a csipeszes izzókat a dobozukban, rögvest
eszembe jutott Apukám intelme, miszerint: Mindig úgy kell eltenni,
hogy előtte ellenőrizzük! Mert ugye ilyenkor, mikor épp le van szedve,
ilyenkor minden része szabadon hozzáférhető. A tatár sem hajt, ha javítani
kell rajta valamit. Mennyivel kényelmesebb ilyenkor javítani, mint a következő
karácsonykor, mielőtt épp tenné fel az ember. Szóval bedugtam a konnektorba, de
sötét maradt. Én persze egyből megvilágosodtam. Mikor az izzósor fent van a fán,
az egyik kézre eső izzót szoktuk használni ki-be kapcsolónak. Persze, hogy nem
tekertem vissza, mielőtt leszedtem! Leültem a doboz mellé a földre, és mielőtt
még egyáltalán esélye lett volna tudatosulnia, hogy épp mekkora állatságot
követek el, elkezdtem visszatekergetni az izzókat a helyükre. Persze csak
egy volt laza, vagyis kissé kitekert állapotban, csak ugye nem tudtam,
hogy melyik az. Hogy gyorsabban haladjak, kettesével fogtam rá
az izzókra. Na ez az, amit nagyon nem kellett volna! Mivel ez
az izzósor olyan, hogy az apró körte menetes részéhez szabadon
hozzá lehet érni, ami azért valljuk be, hogy sajna nem egy kifejezett
életbiztosítás, szóval mikor odaértem a kitekert izzóhoz, a másik kezemmel
pedig fogtam a mellette lévőt, éppen sorba kötöttem magam az izzósorral.
Ez ugyan megrázó élmény volt, de legalább egy kicsit felvillanyozódtam.

 

 

Komolyan mondom, hogy most épp akkora a lakásban rumli, hogy
teljesen ül a mondás, miszerint innen már csak ez hiányzott!

 

 

A lyukak számából könnyedén kiszámolható, hogy most lesz harmadszorra odébb
téve a konnektor. Valamint mivel elhúztam a falról az elosztósort az ajtótok felé,
előkerült alóla a csupasz fal. Ugyan eme csúfságot alapesetben eltakarja
a Hi-Fi torony, de attól azért még kezdeni kellene vele valamit.

 

 

Ez meg egy másik csúfság, ami most épp kapóra jött. Hogy miért lökte neki Apukám
a konyhában a széket rendszeresen a falnak, az rejtély. A vége persze az lett,
hogy eltörött a csempe sarka, ahol nem volt mögötte anyag. Mivel úgy
döntöttem, hogy ezt a lyukat egyszerűen begipszelem,
ezért épp van itthon egy zacskó gipsz.

 

 

Már hosszú hetek óta ücsörgött a konyhaasztal sarkán, mire végre rászántam
magam, hogy a jobbra látható, direkt erre a nemes célra elmosogatott, és
félretett (meg a frászt) konzervdobozba bekeverjek belőle egy egészen
kicsiny adagot. Mert ugye most már két helyre is kell az a kicsi gipsz.

 

 

Ez nem varázslat, és mágneses sem vagyok még, bár a hülyeséget már vonzom,
hanem annyira ragad a konzervdoboz oldala, hogy simán megtartja a súlyát.
Az utóbbi időben valami elpusztíthatatlan ragasztóval teszik rá a címkéket.

 

 

Ezzel idáig megvagyok.

 

 

Egyszerűen képtelen voltam kitalálni a boltban, hogy melyik gipsz szárad fehérre.
Mert ugye van stukatúr, meg modellgipsz. De hogy richtig a szürkét fogtam ki...
Míg a gipsz megköt, kimentem a konyhába ebédelni. Tegnap megálmodtam,
hogy ma zsíros kenyeret fogok zabálni, mégpedig lesózott hagymával.

 

 

Van benne lila is, meg vöröshagyma is. Zámbó Jimmynek is akkor
volt a legszebb hangja, mikor ráhagymázott a székrekedésére.
Nekem is már csak az hiányzik, hogy nekiálljak énekelni!

 

 

Ez a kép meg azért keveredett ide, mert ezt a problémát is most oldottam meg.
Ugyanis eddig az volt, hogy egy erőteljesebb spájzajtó nyitástól szétrebbentek
a kampósszögre akasztott, amúgy hulladékcsomagolás céljára gyűjtögetett
nejlonzacskók. Most, hogy ráhúztam a szegre egy műanyagcsövet,
immáron vége szakadt a zacskóreptetés több évtizedes
hagyományának. Ez micsoda haladás...

 

 

Amúgy azért most került rá a műanyagcső a kampósszeg végére, mert épp az előbb
húztam ki a kábeles fiókom, és kerestem benne egy darabka zsugorhüvelyt, amivel
szigetelni fogom a készülő kötést. Hogy milyen kötést? Nos azt a kettőt, amivel
beletoldok néhány centit a konnektorokba áramot hozó kábelbe. Mindezt
csakis azért, mert az természetes, hogyha két centivel odébb teszek
valamit, akkor abba már nem ér bele az éppen kicentizett kábel.
Kábel? Telefonvezeték! Mikor beköltöztünk ebbe a lakásba,
Atyám 1x2-es PVC vezetékkel húzott ide villanyt. Én meg
vagyok olyan trehány, hogy így hagyom. Ellenben annyira
nem vagyok trehány, hogy az elosztók fedelét le ne mossam.

 

 

Mosás után kitettem őket a napra száradni. Ha már úgyis itt voltam, kinéztem
jobbra le, mert kell ott lennie valaminek a kertben, amire nekem most éppen
szükségem van. Pont most újítják fel az emeleti hármas lakást, és a melósok
"véletlenül" kiejtettek egy fadarabot az ablakon. Az meg nekem pont kell,
merthogy az egy ugyan olyan félgömbölyű szegőlécdarab, mint
amivel nálunk is be vannak keretezve az ajtótokok.

 

 

Ott kellene lennie a kertben, az árnyékos zöld részen, csak már nincs.
Gondoltam valakinek biztosan szúrta a szemét (már két hónapja
ott hevert), és végül kidobta. Azért adtam neki egy esélyt,
és lementem megnézni. Ott volt még, csakhogy galád
módon pont a fehér részével volt lefelé fordulva.

 

 

Amúgy csak azért mentem le, mert már megint elkezdett beborulni az ég.
Gondoltam ha még megvan a lécdarab, ne ázzon már el festés előtt.

 

 

Az előbb látható felhőkből kisvártatva akkora vihar kerekedett, hogy úgy maradtak
utána balra hajolva a fák. Már úgy értem, hogy most épp nem fúj a szél,
mégis úgy néz ki a fák lombja, mintha valami fújná őket balra.

 

 

Mondjuk annyira nem látszana a szegélyléchiány, hiszen eltakarja a Hi-Fi torony,
azonban nekem maga a tudat is elég volna ahhoz, hogy rosszul érezzem magam.

 

 

Például ez is milyen dolog már? Már úgy értem, hova költözik a Pecsa bolhapiac
a ligetből? Hát persze, hogy az ablakom alá! Szegény embert ág is húzza...

 

 

Hogy ezek a konnektorok már rég kimentek a szabványból? Ez mondjuk igaz, hiszen
felépítésüknél fogva olyanok, hogy beléjük lehet dugni a földelt dugót, miközben
ez nem is földelt konnektor. Mondjuk még mindig jobb így, hogy látszik,
illetve melegpadlós a helyiség, valamint tudom, hogy ez van.

 

 

Ez viszont aztán már igazán veszélyes! Ez a lehetetlen konnektorbekötés a házunk
kapualjában található. Ezt egy szakember csinálta! Sajnos a konnektor földelése
mindössze a konnektort tartó vaslemezhez van hozzákötve. Mindezt úgy, hogy
azért jött - nem kevés pénzért - a "szakember", hogy szabványosítsa a házunk
elektromos hálózatát. Innen szoktam járatni a fűnyírót. Ha egyszer csak
nem írnék, akkor ott brékelek a ház mögött a hosszabbító végén.

 

 

Ha kifelé áll a dugó, akkor persze belóg a kivezetése az ajtórésbe.
Ha meg befelé? Akkor felakad rajta a Hi-Fi torony széle.
De hogy mindig szarik az a k*rva kutya valamit...

 

 

Valami olyasmi dugó kéne, mint a balra látható
barna, aminek a közepéből jön ki a kábel.

 

 

Mindegy... Úgyis le akartam menni a pincébe, a méretre vágandó fadarabhoz,
és akkor már egy füst alatt ránézek a 230 feliratú fiókomra is, hogy akad-e
benne a nemes célra megfelelő kincs, vagyis hátsókimenetű villásdugó.

 

 

Nemhogy a keresett típus, de konkrétan semmilyen dugó sincs az említett fiókban!

 

 

Még tiszta szerencse, hogy csak azért nincs, mert a dugók már egy külön
dobozban laknak. Ezek zöme már éppen ugyanúgy szabványtalan,
mint maga a konnektor, amibe majd mindjárt be lesznek dugva.

 

 

A fehér papíron számok vannak, mégpedig azon okból, hogy tudjam mekkorának
kell lennie a leszabandó lécdarabnak. Azért mekkora szerencse már, hogy épp
egy akkora darabka fát találtam a szomszéd kertben, mint amire szükségem
van? Nem azért, mintha amúgy nem szoktam volna fadarabokat találni.

 

 

A múltkor például találtam egy csomó ilyen kis vékonyat.
Ezekből még nem csináltam semmit, de ami késik, az nem múlik!

 

 

Aztán ha akarok, akkor tudok találni színeset is.

 

 

Vagy mondjuk nagyon sokat. Ezeket persze nem hoztam el.

 

 

Na jó. Beismerem. Egy keveset azért elhoztam belőlük.

 

 

Kéne valami felfogatás erre a szalagcsiszolóra, aminél fogva bele tudnám
rögzíteni normális szögben a satupadba, nem csak ennyire ferdén.

 

 

Lusta voltam előkapni a motoros fűrészt, ezért a keretessel álltam neki a feladatnak.
Ezt természetesen egy egészen kicsivel később meg is bántam, mert ugye
a keretes fűrésszel ekkora lécet nem lehet hosszában végigvágni.
Vagy legalábbis úgy nem, ahogy most áll benne a fűrészlap.

 

 

Azért kell ilyennek lennie, mert ebben a résben fog átbújni a kábel.

 

 

Ez annyira ott van...
Mégpedig szó szerint! Merthogy nem itt van, hanem kisvártatva ott bent a háttérben,
a virágállványon. Sajnos annyira vizes az anyag, hogy mindenképp száradnia kell
néhány napot, mielőtt lefesthetném fehérre. Mondjuk az igaz, hogy az utóbbi
időben sokat esett az eső. Közben ez a fadarab a kertben ült, és rám várt.

 

 

Ezek a dugók is hogy néznek már ki?
Hát csoda, hogy őket is kimostam?

 

 

Még tiszta szerencse, hogy nem kell messzire települnöm az asztalomtól
a szerszámaimmal, merthogy a feladat éppen itt van a hátam mögött.

 

 

Ez így annyira szabványtalan, hogy egészen belefelejtkeztem a látványba.
Magyarázza meg a szerző rutinosan, hogy miért bámul egy konnektort.

 

 

Gondoltam visszakötöm a hangfalakat a végfokra, szóljon egy kicsit valami zene.
Erre fel nem tudtam bekötni a vezetékeket, mert a szemem előtt esett szét apró
darabjaira a csatlakozó. Gondolom azért történhetett, mert a minap szidtam
egy cikkben a DIN hangfalcsatlakozó aljzatot, hogy az nekem hányszor
szétesett, ez a másikféle meg örök élet, meg még két nap. Hát ja.
Amúgy ami a kezemben van, az már az új csatlakozó.
No nem kellett elmennem érte a boltba, mert mikor a QUAD-ot
építettem, egyből kettőt vettem belőle. És még 25 év elmúltával is megtaláltam!

 

 

Végül egészen masszívra összeállt ez az elektronika, legalábbis
az elmúlt tíz évben már nem kellett belenyúlnom a dobozba.

 

 

Mikor bekötöttem a hangfalkábeleket, akkor valahogy azt éreztem, hogy itt
valami nem stimmel. Valószínűleg az eredeti csatlakozón átrendeztem
az érintkezők színeit, az újon meg ugye nem. Oda tettem mellé
a régit, ha legközelebb erre járok, tudjam, hogy mi van.

 

 

Ez akkora bűnnek mutatkozott, hogy hatására két napig olyan rosszul aludtam,
hogy végül kikaptam az erősítőt a toronyból, és helyreigazítottam benne
a vezetékeket, hogy úgy álljanak belül, mint amilyen színe
van a csatlakozónak kívül.

 

 

Mikor idáig eljutottam, azt mondtam magamnak, hogy elég volt! Helyesbítek.
Ezt már annyiszor mondtam, hogy már a sokszor mondásból is elegem volt!
Még tiszta szerencse, hogy nem jár erre az asszony.
Mert ha ő is itt van?

 

 

Akkor vérszemet kap, és jön a szokásos ötleteivel, hogy azt is csináljam meg, meg
ott is mossunk fel, meg azt is tegyük végre a helyére. Így, hogy egyedül vagyok,
legalább nem okolhatok a feladataimért senkit. Legfeljebb magamat. Mert
ugye mindig kitalálok valami újabb elfoglaltságot. Vagy ha nem?
Akkor egészen biztosan dob az élet valamit helyettem.

 

 

Itt van például ez a szék. Már úgy értem, hogy a zöld kárpit helyett fekete műbőrrel
borított bal oldali. Azért van rajta az a ragasztás, mert ott elfogyta magát a műbőr.
No persze nem azért ragasztottam le, mintha annyira zavart volna a kilátszó fehér
csík, hanem konkrétan azért, mert ahányszor felálltam rá, hogy pakolok valamit
a polcon, a résből gejzírként tört fel a műbőr alatt szétporlott szivacs. Szóval
lesz székkárpitozós cikk is. Már csak meg kell érni! Meg persze kell hozzá
egy kis kárpit is. Pár éve (ebből az elejtett megjegyzésből kiderült, hogy
szakadt ez a szék már egy ideje) el is mentem kárpitnézőbe. Nem azt
mondom, hogy rettenetesek voltak a látott anyagminták, hanem
konkrétan azt, hogy a boltban látott készletből semmit sem
engedtem volna meg ráfeszíteni a székem ülőkéjére!

 

 

Ahányszor csak odanéztem, mindig azzal bíztattam magam, hogy úgysem fog
kilátszani a Hi-Fi toronytól a kopott szegőléc. Végül persze beláttam, hogy
igenis kilátszik. No meg ha úgyis festettem a lécet a pincében, semmibe
sem tartott felhozni az apró bödlit, és lekenni fehérre a hibás részeket.
Természetesen ilyenkor minden egyes hibának nekimegyek az ecsettel.
Ugyan hülyén néz ki a fehér felületen egy a környezeténél fehérebb folt,
de még mindig jobb, mint mikor kilátszik a fa barnasága. Ilyen hibás pöttyök
persze mindenfelé akadnak a lakásban, mert hol itt verem le az ajtó
szélét, hol meg ott kopik el a hokedlitől a konyhaasztal lába.

 

 

Felszögeltem az elkészült, immáron lefestett és megszáradt lécet a helyére.
Kicsit ugyan elüt a színe, de majd idővel hozzásárgul a környezetéhez.

 

 

Ha már úgyis szét volt kapva a szoba, fel volt szedve a szőnyeg (no nem mintha
amúgy nem lehetne egy mozdulattal felhajtani), összebandázsoltam végre
a kábeleket. A kívül futó kettő már végképp nem fért be a keskeny
fehér műanyagcsatornába. Illetve a 230-at valószínűleg nem
is akartam berakni az audió kábelek közé.

 

 

Már olyan sokszor mondtam magamnak, hogy mindjárt kész,
hogy bizony már komolyan kezdtem unni a mondókámat.

 

 

Összehúztam a kábeleket kötegelővel. Előtte természetesen mindet kibogoztam,
valamint ízlésesen elrendeztem. Gondoltam betolom a Hi-Fi tornyot a helyére,
és most aztán tényleg kész! Erre fel a görgőknek sajna eszük ágában sem volt
gurulniuk a szőnyegen! Illetve gurultak azok, de közben tolták is maguk alatt
a szőnyeget. Miután a harmadik nekifutásra is púpos lett a szőnyeg, berágtam
a problémára, és odaragasztottam a parkettához, kétoldalas ragasztószalaggal.
Ugyan előfordul, hogy felhajtom a szőnyeget és alatta is összeporszívózok,
de a Hi-Fi torony alatt biztosan nem teszek ilyet, mert az olyan nehéz,
hogy szinte sosem szoktam elhúzni. Most, hogy már leragasztottam
alatta a szőnyeget, pláne nem fogom tudni felhajtani! Jó ez így...

 

 

Ez egy ilyen volt, ilyen lett típusú kép. A piros vonaltól balra a régi földelt fehér
villásdugót láthatjuk az ébresztős rádióm kábelének végén, jobbra pedig már
az új (legalábbis ezen a helyen új) lapos barna dugót. Ezzel a csúfsággal
már meglepően sokat szemeztem, merthogy éppen ide látok ki
az ágyból felkelés előtt. Tiszta csoda, hogy elkészült!
No nem mintha működne a drót végén
a fehér órásrádió...

 

 

Balra a Hi-Fi torony, jobbra az ágyam. A kettő között - épp a kép közepén - belátunk
a rózsaszín falig, illetve lelátunk a barna szőnyegig. Na! Ez eddig nem így volt!
Vagyis ezért a két centis résért volt az egész konnektor áthelyezős mizéria.
Hogy mégis mi a csudának kellett nekem ide ez a rés? Hát azért, hogy
mikor reggel beágyazok, bele tudjam tenni az ágytakarónak használt
plédet. Eddig ugyanis nem fért be, mert nem volt neki hely. Basszus...

Utóirat:
Aki úgy érzi, hogy fel van iratkozva a hírlevélre, de nem kapja, az nézze meg
a Gmail (esetleg Freemail) fiókját webfelület alól. Ott leszek a spam mappában...