SANYO MR-115E orsós kismagnó
(felül hiányos, alul meg törött)

Most talán nem állnék neki azon nyafogni (úgysem úszod meg),
hogy annyi a magnóm, hogy sosem szedem szét mindet.

 

 

  Amit balra látunk, az a pincei magnós szekrényem, amiben szinte felsorolhatatlan mennyiségű boncolásra váró magnót rejtegetek. Na jó, azért megpróbálom őket felsorolni:
- Geloso (roncs)
- Grundig TK 14-es (a 14-ben nem vagyok biztos)
- DVD felvevő (valahol magnó ez is, ha nem is mágneses)
- Terta 811
- Terta 922
- Mambó
- Tesla B70
- BRG TR-10 üzenetrögzítő
- UNITRA MK125
- BRG M20
- ZK246 (vagy valami modernebb változata)
- Philips EL3556 (elolvadt szíjakkal)
Aztán persze akad, ami már be sem fért a szekrénybe:
- Tesla B115
- Tesla B90 (meg egy 93-as is)
- Tesla URAN (vagy lehet, hogy PLUTO)
- Neckermann szörnyszülött
- Kometa 201 (brutális orosz dög)
- Stuzzi orsós magnó (modernebb, mint a Mambó)
- Kashtan
- BRG MK-43

 

 

Most nem nyitnék róla vitát, miszerint normális vagyok-e, vagy sem, ugyanis eddig
még mindig én maradtam alul. Szóval az van, hogy az előbb felsoroltakon kívül is
van egy nagy rakás magnóm, csak azok nem itt lent a pincében, hanem odafent
a lakásban. Erre fel mit csinálok? Lejövök ide, és előtúrok egyet azok közül,
melyek annyira jól el voltak dugva, hogyha nyomasztott is valamennyire
a tudatuk, de legalább a látványuk nem. Amúgy akad itt kakukktojás
is, ráadásul nem is egy, hiszen a balról második doboz nem magnó,
hanem valami ősrégi laptop. Az előbb meg találkoztam egy fura
dobozzal ami Hi-Fi toronyba illeszthető időzítőnek nézett ki.

 

 

Van egy dobozom, amin magnó a felirat. Mikor alkatrész után kutatva átforgattam,
jó alaposan megrágtam magamban a kérdést, miszerint mégis mi a csudának van
nekem BRG M8-ra tartalék orsózótüske. Hosszas töprengésem eredményeként,
melyet akár mondanom sem kell, hogy a tényleges feladat helyett futattam le,
arra a következtetésre jutottam, miszerint valószínűleg soha az életben nem
lesz rá szükségem. Most meg tessék! Kihúzok egy magnót a sorból, leesik
egy másikról a fedele, s azonmód kiderül, hogy igenis valós az igény az
említett alkatrészre. No de mikorra fogok odaérni az M20-hoz, ha
még az M8-at sem mutattam meg? Szerintem hagyom most
ezt a kérdést, mert ha nem a kezem jár, hanem csak
filozofálgatok a felhalmozott lomtenger felett,
akkor biztos, hogy sosem fogok elkészülni.

 

 

Betettem a hatalmas szatyorba, a jelen cikk keretében felboncolandó magnót, meg
a BRG MK43-ast, meg egy bézs színű asztali számológépet, meg a He-Ne lézert,
meg a csuda tudja még mit. Mindjárt fel is merül a kérdés, miszerint mégis a jó
édes anyámnak hozok fel kacatokat a pincéből, mikor idefent is akad belőlük
bőven. Nos valójában nem anyámnak hoztam őket, hanem magamnak, hogy
legyen mit boncolnom. Szóval az úgy van, hogy már hetek óta nem csináltam
semmit, mert a lakásban felhalmozott kincseim egyikéhez sem támadt kedvem.
Mondjuk a pincéből hozottakhoz se nagyon, hiszen végül itt, a konyha sarkában
végezte a szatyor. Mivel ismét eltelt egy munka nélkül eltöltött hét, a számológépre
már bőven rászáradt a krumplihéj, miközben a lézer is magába szívta a kellő
mennyiségű pörköltszagot, így gondoltam nekiállok végre a kupacnak.

 

 

Ez szerintem egy nagyon szép kis magnó. Emlékeimben az él, hogy egy ezresért
akarták adni, csakhogy egyrészt piac vége volt, másrészt hiányos a készülék,
hiszen se fedél, se fejvédő bura, harmadrészt pedig törött, illetve hiányos
alul két sarka. Ötszázért meg már persze, hogy nem lehetett otthagyni!

 

 

A műszaki adatok egy átlagos magnóról mesélnek, kivéve persze
a frekvencia átvitelt, ami kifejezetten szánalmasnak tűnik.

 

 

 

Ez a videó csak egy apró adalék, hogy legyen mi alapján megítélnünk a készülék
állapotát. Ez a hang leginkább olyan, mint amit a lemezárugyári játékok adtak.

 

 

Első ránézésre ugyan semmi érdekes sincs a magnó alján, csakhogy
minél alaposabban nézünk meg valamit, annál több részlet
kerül elő, melyek aztán vagy érdekesek, vagy nem.

 

 

Ez az üres rekesz egy kissé meglepett, mert elsőre nem értettem, hogy
mégis hogy a csudába illeszthetők be ide az elemek. A megoldás
persze az, hogy sehogy! Ez ugyanis a mikrofon tartórekesze.

 

 

Az apró magnót működtető hat darab elem, ebbe a másik rekeszbe való.

 

 

Ez a zacskó volt begyűrve az elemtartóba.

 

 

Persze tudtam én, hogy nem kincs lapul benne, csak ugye mindig reménykedik
az ember. A törött műanyagalkatrészek ráadásul felerészben sem tartoznak
a magnó aljához, hanem azok jórészt a néhai szalagorsókat fedő borítás
átlátszó részei. Ugyan kár érte, de olyan nagyon azért nem zavarnak
a hiányosságok, hiszen ezt nem használni, hanem csak belenézni,
illetve bemutatnivalónak vettem meg. Mondjuk jórészt a többit is,
de ezt most hagyjuk, mert ez aztán már tényleg nagyon messzire vezet.
És ez annyira így van, hogy épp a múltkor gondoltam bele, hogy mindössze
néhány éve volt (megvan az tíz is), hogy talán ha egy-két magnóm akadt itthon.
Most meg ugye, bárhonnan is nézem a dolgot, erősen túl vagyok készletezve!
No de hagyjuk a dicsekvést, helyette haladjunk tovább befelé a magnóba.

 

 

A készülék belsejébe történő betekintéshez nincs feltétlen szükség csavarhúzóra,
mert a törött sarkon keresztül csak úgy magától is kikandikál a hálózati trafó.

 

 

Ezen résen pedig az elgörbített szélű alaplemezt tekinthetjük meg.

 

 

Itt meg csak úgy egyszerűen el van törve az alsó borítólemez.

 

 

Juj de bonyolult! Nos nem a magnó kezelése, hiszen az ezzel a háromállású karral,
illetve a felvételt indító piros gombbal nagyon egyszerű, hanem az a bonyolult,
amint a szerző megmagyarázza, hogy ezt a magnót tulajdonképpen csakis
azért szedte elő, merthogy ennek éppen olyan egyszerű a kezelése,
mint a múltkor boncolgatott SANYO kazettás magnónak.

 

 

Mivel ez a magnó bár kicsi, de azért mégiscsak van olyan nagy, hogy egyszerűen
nem akart mögötte megállni az asztalon a fehér háttér, ezért ha csak kezdetben is,
de a földön fotóztam. Aztán ahogy épp itt tartottam, természetesen közbejött, hogy
végzett a mosógép a munkával. Mivel a magnó a földön nagyon útban volt, ezért
először a szobai asztalra került. Mivel ott a szárítóról leszedett, még az előző
mosásból megmaradt ruháknak volt útban, ezért átettem a cserépkályha
elé. Ahogy ez megtörtént, mindössze néhány percre rá, már kerekedett
is egy nagy halom felesleges csomagolópapír, amit éghető anyagként
a cserépkályhában szándékoztam elhelyezni. Mivel a magnó már megint
útban volt, "na mész te a p*csába" felkiáltással úgy félreraktam, hogy még!

 

 

Süttesd a segged a nappal, míg csak rád nem kerül a sor! Mondta a szerző
a magnónak barátságosan, miközben kihelyezte a készüléket a balkonra.
Most mond már... Ha mondjuk megázna? Van helyette tucatnyi másik!

 

 

És most nem csak erre az UHER 4000-re célzok (jé, még egy magnó), hanem ül
még a polcon egy másik telepes is, ami egy AEG 300-as. (már megint egy)
Aztán belegondoltam, hogy van-e még telepes orsós magnóm. Mondjuk
ott van a pincében a Tesla URAN. Aztán volt egy SANYO, meg egy
Kometa, illetve egy Geloso, bár utóbbi csak vendégként, javításra.

 

 

Szó nem volt róla, hogy ezt mind meg fogom enni! Mondjuk az igaz, hogy épp
egyedül voltam itthon, így nem volt kinek mondanom. Szerintem az azért
érthető, hogy ennyi kajától úgy leesett a vérnyomásom, hogy ebéd
után menthetetlenül bealudtam. Tettem mindezt olyannyira,
hogy teljesen elfeledkeztem az ablakba kitett magnóról.

 

 

Az meg csak nézett befele bánatosan, hogy akkor most mi van?
Tényleg kint hagyom éjszakára? Persze behoztam...

 

 


Szétszedés

Mindjárt másnap reggel, konkrétan a büdöskeágyások ellenőrzésekor, egy
óvatlan módon hátrafelé megtett lépés alkalmazásával, úgy felrúgtam
szegény magnót, hogy csak úgy nyekkent! Mintha nem lenne
szegénykém így is épp elég törődött állapotban...

 

 

Már majdnem elfelejtettem megörökíteni az adatlapot, amikor mégse. Hét tranyós,
kilenc voltos, van benne tápegység (a trafóját már láttuk is az alsó fedélen
keletkezett résen át), illetve két sebességes. No meg valódi japán!

 

 

Így szemből nézve, ez a magnó engem a Tesla B400-ra emlékeztet.

 

 

Ez a gomb kiköpött olyan, csak persze nagyobb, mint a múltkor
boncolt, értelemszerűen szintén SANYO kismagnó esetében.
Mondjuk egy kicsit koszos, de ezen majd mindjárt segítek.

 

 

A bekapcsolást jelző izzó, jelen esetben még valóban izzó. Az AC felirat pedig
azt jelenti, hogy csak akkor világít, mikor be van dugva a magnó a hálózatba.
Jó... Nem az egész magnó van bedugva, hanem csak a hálózati kábel vége.

 

 

Ugyan ez a magnó nem csak méretileg kicsi, hanem fogalmazzunk úgy, hogy
kifejezetten alacsony kategóriás, szóval finoman szólva sem a technika
csúcsa, de mindezektől függetlenül azért kapott egy szép számlálót.

 

 

Úgy néz ki, mintha ez a jobb oldali orsózó tüske el lenne görbülve.
Ez sajnos pontosan így is van. A koszról meg inkább egy szót se!

 

 

Magnófejek hátulról. Hogy miért mutatom? Fenéket mutatom!
Látszik! Már úgy értem, hogy hiányzik róluk a fejtakaró bura.

 

 

Ez a menetes végű tengely azért lóg ki a magnóból, hogy legyen
mire rácsavaroznunk a sebességváltó vastagító tengelyét.

 

 

Már úgy értem, hogy ezt.

 

 

Mert ha ez elveszik? Akkor bizony örökre búcsút
mondhatunk a 9,5-ös sebességi fokozatnak.

 

 

Szerintem már máshol is találkoztam ezzel az igencsak fura megoldással, miszerint
a lecsavarozott sebességnövelő csőtoldat alatt, az eredeti szalaghúzó tengely
felülete rovátkolt. Én a részemről ki merném jelenteni, hogy ez egészen
biztosan nem használ a szalagnak. Balra az a valami pedig azért görbe,
merthogy elgörbült. Ez már zsinórban a harmadik részlet, ami elferdült.
Mégis miféle gondatlan gazdája lehetett ennek a szerencsétlen készüléknek?
Mondjuk az is lehet, hogy nem bántva volt a magnó, hanem csak csúnyán tárolva.

 

 

A csatlakozók a készülék bal oldalára kerültek.

 

 

Bevallom őszintén, hogy egyszerűen nem tudok betelni, ezzel a szinte süllyesztés
nélküli csatlakozóval. Szerintem ez azért így nem egy kifejezett életbiztosítás.
A jobb sarokban megbúvó AC-DC kapcsolót idővel kiváltotta, a beépített
(automata) kapcsolós csatlakozó aljzat. Egészen biztos, hogy az utóbbi
megoldás a jobb, mert az első próbakor magam is beleestem a helytelen
állású kapcsoló hibájába. Már épp kezdtem elszomorodni, hogy nem működik
a magnó, mikor beugrott, hogy csak ezt az apró kapcsolót kell átbillenteni. Említésre
méltó részlet még az az ezüstszínű matrica. Pontosabban szólva az aláírás az alján.
Micsoda nemzeti büszkeségre vall, hogy ráírták egy ekkorka cetlire, miszerint
azt japánban nyomtatták. Újabb említésre méltó érdekesség, hogy miközben
ez a felirat angol, a készülék belsejében található egy másik is, ami német.

 

 

Hangszóró kimenet, rádió bemenet, mikrofon bemenet, távirányító kapcsoló.
Sem nem sok, sem nem kevés, hanem éppen annyi, amennyi kell.
Valamint nem a fotó lett szellemképes, hanem a feliratok!

 

 

Belelapoztam egy korabeli SANYO katalógusba, illetve egy angol magnós újságba,
pusztán azért (hát persze, mert különben nem is szoktam olvasni), hogy fény
derüljön arra a kérdésre, hogy azonos időben létezett-e ez a magnó, meg
mondjuk bármelyik másik SANYO, amibe ezzel a géppel ellentétben
passzol ez a kettős mikrofondugó. Nos igen. Érdekes, hogy ennek
ellenére ide nem jó. Persze ez csak egy érdekesség. Engem nem
hat meg igazán. Mert ha indulatba jövök? Szétvágom a dugót!

 

 

Mikor hozzáértem a szivacshoz, ami erre fel szétmállott, azt találtam mondani, hogy
rohadj meg! No persze jelen esetben teljesen felesleges volt az emelthangú
felszólítás, hiszen ez a három szivacsdarabka már jóval az általam
történt felszólítás előtt a lassú rohadás mezejére lépett.

 

 

Ez az a német feliratos cetli, amiről az előbb beszéltem. Amúgy láthatóan arról szól,
hogy hogyan kell átkötni a trafó lábait 110-ről 220 voltra. Amúgy szegény cetli
biztosan meg fog semmisülni, merthogy bele van ragasztva a hátlapba, és
nem vízálló. Már úgy értem, hogy ki fogom mosni. Ugyan ez a készülék
koránt sincs annyira mocskos, mint az a szerencsétlen sorsú rádió, melyet
az állaga okán egyszerűen csak nagyon koszosnak hívok, de azért ez is ott van
a szeren, a nikotintól alaposan besárgult alkatrészeivel. Mondjuk olyan sok értelme
azért nincs a kimosásának, hiszen nem szeretném én ezt a készüléket használni,
de ha megtehetem, hogy megtakarítom, akkor ne tegyem már el mocskosan.

 

 

Íme a magnó belseje, indításképp alulnézetben. Még így első ránézésre is látszik,
hogy ez egy igencsak egyszerű felépítésű készülék. Ez persze részemről nem
zokszó, hiszen attól, hogy valami ilyen szellősen szerelt, illetve nem
bonyolították agyon a működéshez feltétlenül szükséges
funkciók kivitelezését, attól még lehet jó.

 

 

Balra a hálózati trafó, jobbra az elemtartó sarka,
míg középen egy poloskabogár látható.

 

 

Mivel nem volt mivel kicsalogatnom, hiszen ez a bogár - megjegyzem szerencsére -
nem engem akart megenni, hanem inkább valami zöldet, ezért békén hagytam.

 

 

A háttérben a magnó motorja, míg az előtérben egy újabb poloska látható. Lehet,
hogy ezek lehallgattak engem? Amúgy itt teleltek ki valahol a balkon tájékán.
Ezt abból gondolom, hogy tavasszal szinte inváziós mennyiségben kerültek
elő. Szerencséjükre nem engem esznek, így csak annyiban zavar a jelenlétük,
hogy ügyetlenül repülnek, nekem is, meg minden másnak is, ráadásul teszik ezt
meglehetősen zajosan. Mivel a képen látható alany nem bújt el, így az óvatos
társával ellentétben, ez a példány előbb szabadult. Mindkettőnk kifejezett
meglepetésére felcsaltam az ujjamra, majd kitessékeltem az ablakon.
Hogy én ma milyen jóindulatú vagyok... Meg persze ott van
az is, hogy a cinegéknek is enniük kell valamit.

 

 

Mivel a magnó rajzát nem sikerült előkerítenem, ezért mindenki
képzelje el magának a készülék felépítését, ahogy akarja.
A 7 tranzisztor erősen behatárolja a lehetőségeket.

 

 

Ez a rajz segít eligazodni a magnóban.

 

 

Ez pedig itt a magnó kapcsolási rajza, amit idővel mégiscsak megtaláltam.
Ráadásul nem az interneten, hanem az asztalom feletti polcon!

 

 

Az előtérben, az a három lábú piros izé, az egy, akarom mondani két dióda.

 

 

Balra az elektronikát indító kontaktus (a motornak van egy külön érintkező párosa),
középen az erősítő végtranzisztorai, míg jobbra lent a motor által keltett
elektronikus zajok eliminálására szolgáló alkatrészek láthatók.

 

 

Mindössze a bal felső sarokban látható apró fecni jelzi, hogy aki ehhez
a biztosítékhoz hozzáér, az bizony a halál fia. Merthogy ez itt a primerköri
biztosíték! Teljesen fedetlenül, szabadon álló hozzávezetésekkel. Elrepül egy
rugó? (ez egy magnón belül azért előfordul) Vagy beesik egy cafatnyi csokipapír
(alufólia), és szerencsétlen esetben máris ott a fázis a fémházon, ami jelen esetben
kívülről is könnyedén megérinthető, hiszen a kezelőkaron a gomb nem műanyag,
hanem fém. Ez a részlet amúgy kifejezetten így szerepel a távol-keleti gépekben.
Pioneer CT506, AIWA F220, Pioneer CT3, Panasonic RS260, SANYO MR210,
Sharp RT1010, mind mind halálos felépítésűek. Persze az addig rendben, hogy
aki kinyit egy magnót, vagy valami más elektromos készüléket, arról azért
feltételezhető, hogy tudja mit csinál, meg (általában legalábbis) rá is
van írva a készülékre, hogy a doboz kinyitása előtt előtt húzzuk
ki a konnektorból a csatlakozót, de szerintem ezt
azért akkor sem így kéne.

 

 

Mondjuk ez a drótmalac sem tetszik, de ezt legalább értem. Mivel a hangszóró és
a potméterek a dobozhoz vannak csavarozva, ezért mindenképp engedniük kell
valamennyit a kábeleknek, különben vagy nem tudnánk kivenni a magnót
a dobozából, vagy ha csatlakozós végűek lennének a vezetékek,
akkor meg nem maradna működőképes a magnó.

 

 

Még a telepek behelyezését ábrázoló keménypapírra is rá lett nyomtatva az eredete!

 

 

Mindenütt nyomok! A kép felső szélén átfutó lemezen görbítési, a papírlapon
elemkifolyási, míg az alsó szélen szerelési (idegen csavar) nyom látható.

 

 

Nem csak a konstrukció nevezhető ügyesnek, hanem én is, ugyanis bár egyáltalán
nem voltak jelölve, mégis elsőre eltaláltam, hogy mely csavarokat kell kitekerni.
Később kialakult egy olyan szokás, hogy külön megjelölik ezeket a csavarokat.
Van aki más színű fejjel, van aki nyíllal, merthogy egy alapvetően mechanikus
szerkezetben, ha olyan csavarokat tekerünk ki, melyek nem a fémvázat
fogatják oda a műanyag dobozhoz, hanem mondjuk valami
egészen mást tartanak a másik oldalon, szóval
annak általában nem lesz jó vége.

 

 

Hogy a hangszórót a gép műanyagdobozához, konkrétan az előlaphoz csavarozták,
az szereléskor ugyan mondhatni kényelmetlen, de valahol azért érthető, illetve
akusztikailag így helyes. Ellenben az, hogy a két potmétert nem a magnó
vázához fogatták oda, hanem ehhez az enyhén szólva is lehetetlen
elhelyezésű lemezhez, az szerintem konstrukciós hiba. Hogy
miért mondom ezt? Nos azért, mert a hangszóró csavarjait
letekeredés ellen valami rugalmas trutyival rögzítették, amitől
az nem csak, hogy nem tekeredik le, de egyenesen letekerhetetlen!
Persze - mit ahogy annyi mást - ezt is megoldom. (lásd jobb felső sarok)

 

 

Na de nehogy már alkatrészcserekor menetmetszővel kelljen nekiugrani
egy magnónak! Ugyan kérem! Milyen dolog ez már? Mondjuk
 az igaz, hogy a japánoknak már a szemük sem áll jól...

 

 

Hogy a hangszóró, illetve a doboz széle ne rezonáljon, a fenéklemez felé eső részre
leukoplasztra emlékeztető szalagot ragasztottak. Ettől persze nem lehetett kivenni
a hangszórót a helyéről. Gondoltam huss! Majd én mindjárt letépem onnan azt az
öreg szalagot. Hát ja... Tudhatnak valamit ezek a japánok a kémiáról, merthogy
esze ágában sem volt engednie a ragszalagnak! Gondoltam legyen. Elvágom
hosszában. Előkaptam a fiókból a sniccert, majd egyetlen jól irányzott (?)
mozdulattal sikerül mintegy négy centi hosszon elvágnom a membránt.
Szóval mégsem vagyok annyira ügyes. Persze felmerülhet a kérdés,
hogy minek szedtem ki a hangszórót a dobozából. Nos azért,
hogy ki tudjam mosni a dobozt. Mi az, hogy miért?

 

 

Nos ezért.

 

 

Majd figyelek rá, nehogy megint kint felejtsem őket éjszakára. Mondjuk a megint,
az nem a magnó dobozára vonatkozik, hanem csak a kint felejtésre. A múltkor
egy IKEA doboz volt az áldozat, illetve én. Kicsit koszos lett a szép átlátszó
dobozka, a korábban benne tartott kacatoktól, ezért elmosogattam, majd
kitettem őket száradni az ablakba. Éjjel esett az eső, egy kicsit oldalról,
egy kicsit beleverve a virágosládákba. Másnap reggelre olyan cefetül
nézett ki a doboz a ráverődött sártól, hogy mosogathattam el újra...

 

 

Először még úgy volt, hogy most azonnal nekiállok
a magnó javításnak, de kisvártatva mégse úgy lett.

 

 

 

Mikor ezt a kóválygó szíjat megláttam, illetve súrlódó hangot meghallottam,
valahogy elment a kedvem az egésztől. Persze értem én, hogy mire odáig
jut valami, hogy kidobják, addigra már egészen biztosan kialakul benne
néhány zaftos kis hiba, no de hobbi ide vagy oda, nem mindig van kedve
az embernek magnót javítani. Mivel magam is épp imígyen álltam a dologgal,
ezért a javítási fázist áttoltam másnapra. Persze ez a másnap, ez a valóságban nem
mindig a rákövetkező másnapot jelenti, hanem sokszor csak egy másik napot.
Az eddigi talán legdurvább esetem, egy lapozós órásrádió, amit alaposan
szétszedtem, majd kimostam, aztán betettem egy dobozba, tíz évre!

 


Javítás

Íme a darabjaira bontott jobb oldali orsózótüske. Ez a készülék nem a szokásos
súlykuplungos megoldású, vagyis nem a szalagorsó súlyának hatására indul
a felcsévélés, hanem a kép közepén látható rugó nyomja össze (konkrétan
alulról fel) a forgó részt a forgatandóval. Ez azért kell, hogy álló helyzetben
is rendben felcsévélődjön a szalag, hiszen ez egy hordozható magnó. Illetve nem
csak úgy egyszerűen hordozható, hanem hordozás közben működik is. Persze
nem azért szedtem szét, illetve nem csak azért, hogy ezt megmutassam,
hanem mindenképp kellett, hiszen el volt ferdülve a tüske tengelye.

 

 

Biztosan létezik egy tengely kiegyenesítésének (illetve szerencsére csak merőlegesbe
állításának) az általam alkalmazottnál korrektebb megoldása is, de úgy éreztem,
hogy felesleges túllihegnem a feladatot. Rátoltam egy csőkulcsot a tengelyre,
helyregörbítettem a tengelyt (illetve az alaplemezt), majd a képen látható
derékszögű doboz segítségével, pusztán szemrevételezéssel ellenőriztem
az eredményt. Ránézésre egyenes lett, és a súrlódó hang is abbamaradt.

 

 

Vajon mit gondolhat rólam a kukabúvár, mikor kiborítja a szemeteszsákomat?
Mert ugye valószínűleg nem az jut eszébe, hogy magnómechanikát pucoltam.

 

 

Bár a magnó mechanikájának egynémely megoldása még finoman szólva
is kifogásolható (kifogásaimat majd mindjárt meg is teszem), de
mindezektől függetlenül, nekem valahogy mégis tetszik.

 

 

Amennyiben valaki darabokban kapta volna meg a magnót, vagy valami
érthetetlen okból kifolyólag miszlikre szedte, akkor ezen rajz
alapján lesz rá némi esélye, hogy újra összeszerelje.

 

 

Már majdnem azt írtam ehhez a képhez, hogy nem kötelező fotózkodni, pedig de!
Mert ugye egy képes bemutató. Az pedig éppen, hogy a látványról szól!

 

 

 

Ha már a látványnál tartunk, akkor elmondanám, hogy a magnó erősítőjének
működését úgy tesztelhetjük a legegyszerűbb, illetve a leglátványosabb
módon, hogy hozzáérünk az ujjunkkal a lejátszó, vagy jelen esetben
a kombinált fej megfelelő lábához. Hogy melyik a megfelelő láb?
Nos az, melyet megérintve, a videó alatt hallható rettenetes búgó
hangot hallatja a hangszóró. Ez egy annyira egyszerűen elvégezhető
teszt, hogy a fülünkön és az ujjunkon kívül nem is kell hozzá semmi más.

 

 

A kombináltfejen amolyan igazi berágódás nem látható, amiből azt valószínűsítem,
hogy ez a készülék nem sokat futott. Vagyis a törődöttsége (külsérelmi nyomok)
nem a használatból, hanem valószínűleg csak a helytelen a tárolásból erednek.

 

 

Most, hogy nem a fejeket, hanem a viszonylag szokatlan megoldású,
konkrétan hátrafelé billenő szalagnyomó filceket szerettem volna
bemutatni, szinte magától értetődően a fejekre fókuszált a gép.

 

 

Mondjuk ha ebből a szögből fotózom, akkor még
látszik is, hogy mit is akartam vele megmutatni.

 

 

Így billenek rá a fejekre a filcpapucsok.

 

 

A háttérben a háromjegyű számlálót, míg az előtérben
a hálózati tápellátás meglétét jelző izzót látjuk.

 

 

Az alaplemezből kilógó tengely másik végén a motor található. Alapesetben
(mikor stop állásban van a magnó) nem ér hozzá semmi. A balra látható
görgő nekitolásával, illetve közbeiktatásával hajtódik a lendkerék.

 

 

Visszapörgetéskor magát az orsózótüskét húzza oda a mechanika a motortengelyhez.

 

 

A már korábban mutatott kuplung közbeiktatásával, egy
a lendkerék hajtotta ékszíj forgatja a felcsévélő orsót.

 

 

Előrepörgetéskor a jobb sarokban látható kettős gumigörgő odanyomásával,
mondhatni mereven összekapcsolódik a kuplung alsó és felső fele. Most
legalább már tudom, hogy honnan is leste el a BRG ezt a megoldást.

 

 

A fékrendszer, mint a balta, olyan egyszerű! Lemezhajtogatással lehet beállítani.
Ami érintkező párost a kép felső szélén láthatunk, az indítja külön a motort.
Ez azért kell, vagy lett így kialakítva, hogy mikor épp nem kell, vagyis
gyorspörgetés állásban, ne működjön feleslegesen az elektronika.

 

 

Amit a képen látunk, az a leeresztő orsó fékje, ami egyrészt jelenleg nincs,
mert valaki elgörbítette a laprugóját, másrészt pedig épp készülök pótolni
a törlőrongyomból kivágott, és már oda is készített apró anyagdarabbal.

 

 

Gondolom eredetileg egy darabka filc lehetett ideragasztva.
Most ez a kordbársony cafat lesz, mert épp ez volt kéznél.

 

 

Úgy valahol itt tarthattam, mikor is úgy éreztem, hogy ennyi javítás már elég ahhoz,
hogy rendben megszólaljon a készülék. Ugyan előrepörgetni azt konkrétan
nem lehet vele, mert annyira kinyúlt a szíj, hogy éppen csak viszi
az orsót, de ez a hiba azért nem akadályozza meg a lejátszást.

 

 

Aztán úgy gondoltam, hogy igenis de! Beletúrtam a smirglis fiókba. Azt gondoltam ki,
hogy magának a magnónak a segítségével fogok egy felületkezelést eszközölni
a szíjon, hátha attól jobban fog tapadni. Bár nagy általánosságban véve
igaz, hogyha lecsiszolom a gumi feltükrösödött felületét, akkor az
bizony jobban fog tapadni, de ez trükk most sajnos nem jött be.

 

 

Hogy miért szedtem le a helyéről a bal oldali tüskét? Nos azért, merthogy
gyanúsan lötyögött a tengelye. Mint kisvártatva kiderült, az volt az
ok, hogy valaki meglazította tengelyt alulról megfogató anyát.

 

 

Illetve ha már úgyis itt jártam, kentem egy kis zsírt
a tengelyre, hogy ne prellezzen rajta a tüske.

 

 

Hogy miért vettem le újra a jobb oldali tüskét? Nos, ha jobban megfigyeled a képet,
akkor látható, hogy nem csak azt, hanem az egész szerelvényt levettem, amin
a fejek meg a lendkerék is van. Ezt az egészet el kell emelni ugyanis az
alaplemeztől, hogy át lehessen dugni a lendkerék alatt
a szíjat. Hogyhogy milyen szíjat?

 

 

Nos azt, amit épp az előbb túrtam ebből a dobozból,
a szinte használhatatlanra lazult példány helyére.

 

 

Ez nem egy stilizált pöcs, hanem csak annak a jele, hogy ISO szabvány
szerinti csavarok vannak a gépben. Mondjuk mire odáig eljut az
ember, hogy ezt a címkét meglássa, már magától is rájött.

 

 

Áldásos tevékenységemnek köszönhetően,
a leeresztő orsón újra előállt némi fékhatás.

 

 

 

Ugyan tökéletességről szó sincs, de rendben lejátssza a szalagot. Illetve mindkét
irányban normálisan működik a gyorspörgetés. A normálisan konkrétan azt
jelenti, hogy bárhol álljon az orsókon a szalag, akár a végén, vagy épp
a legelején, mindenféle kézzel történő rásegítés nélkül, mindössze
a kapcsolókar eltolásának hatására elindul a gyorspörgetés.
Mondjuk a fékrendszeren azért volna még mit állítani,
de a bemutatás idejére így is tökéletesen megteszi.

 

 

Ezt a részletet azért mutatom, merthogy itt is találtam valami érdekességet.
Mivel csak két-két csavar tartja a fejeket, és azok is jobbról és balról
vannak, így a fejek előre-hátra dőlése egyáltalán nem állítható.
Mondjuk állnak olyan masszívan, hogy nem is kell állítani,
de ettől azért még fura, vagy mondjuk inkább úgy, hogy
a precízebb kivitelhez szokott szem számára szokatlan.

 

 

Mikor a kép készült, akkor még úgy gondoltam, hogy azt fogom vele megmutatni,
hogy gyorspörgetés közben háromszáz milliampert eszik a magnó. Ehelyett,
akarom mondani emellett az is kiderül belőle, hogy valami érthetetlen
okból kifolyólag, kilenc helyett hat voltról járattam a készüléket.
A működésben ez szerencsére semmiféle hibát sem okozott,
valószínűleg ezért is nem vettem észre, hogy a tápegység
nem a készülékhez szükséges kilenc voltra lett állítva.

 

 

 

Mikor gyorspörgetés közben "bekapcsolom" a csavarhúzómmal az erősítőt is,
akkor csipogás képében, akarom mondani hangjában (még ezt a képzavart)
hallhatóvá válik a szalagra rögzített hanganyag. Hogy ez mi a csudára jó?
Már persze azon kívül, hogy látványos. (valójában persze hallványos, csak
nincs ilyen szó) Nos azért, mert mikor egy pillanatra megszűnik a csipogás,
akkor abból tudni lehet, hogy ott volt a két zeneszám közt a szünet. Persze aki
képes normálisan (értsd elejétől végéig) meghallgatni egy szalagot, annak ez egy
teljesen lényegtelen funkció. Én meg mondjuk imádok összevissza gyorspörgetni.

 

 

Ezt a részletet pedig csak azért mutatom, hogy lássuk, hogy a bonyolult csúszkák
és tengelyek sokasága helyett, mennyivel egyszerűbben is megoldható az
egyes mechanikai alkatrészek mozgása, illetve mozgathatósága.
Mondjuk az igaz, hogy ez azért így egy kissé gagyi, csak
ugye minek panaszkodni olyasmire, ami működik.

 

 


Összeszerelés

Kihúztam a sarokból a magnó belsejét tartalmazó dobozt. Mióta tervezem már,
hogy itt egészen egyszerűen nem lesz semmi... Ahogy én magamat ismerem,
akár még az is megeshet, hogy ebből az elképzelésemből nem lesz semmi!

 

 

Nem arról van szó, hogy kint felejtettem az ablakban, hanem arról, hogy száradás
után a virágállványon helyeztem el, ahol is a reggeli locsoláskor újra vizes lett.

 

 

Kicsit úgy voltam vele, hogy ugyan minek ragasszam össze?
Aztán mégiscsak megtettem.

 

 

Azért gumiztam oda a sarkát átlósan, nehogy szétváljon a ragasztás.

 

 

Ez az a sarok, ami teljesen külön volt válva a doboz aljától. Hogy mennyire lett
masszív a ragasztás, azt úgy ellenőriztem, megjegyzem szó nincs róla, hogy
szándékosan, hogy gyors egymásutánban kétszer is leejtettem a dobozt.

 

 

Körbeszaladtam a szobában, és összeszedegettem a korábban mindenfelé szétpakolt
alkatrészeket. Ez mondjuk jelen magnó esetében nem volt igazán megterhelő
feladat, hiszen nem szereltem szét valami sok darabra, de néha egy-egy
ilyen alkatrész összegyűjtős akció után, szinte felszabadul a lakás!

 

 

Az elektronika panelját annyira odafogták a vezetékek a magnó vasvázához,
hogy végül úgy döntöttem, hogy nem fordítom ki a helyéről. Láttunk már
ilyet éppen eleget. Alkatrészek vannak benne, mint ahogy
minden más elektronikában is.

 

 

Ahogy így összeszerelve nézegettem, az járt a fejemben, hogy vajon mi lett volna,
ha nem a Terta 811 lett volna az első magnóm, hanem mondjuk ez. Azt a gépet
addig használtam, míg csak annyira el nem kopott benne minden, hogy már
szó szerint kínlódás volt számára (és persze számomra is) a működés.
Szerintem egy ilyen gyengécske magnó, mint ez a SANYO,
fele annyit sem bírt volna, mint amit a Terta kibírt.

 

 

Kezdetben még a szétszedett jack dugóban, plusz krokodilcsipeszben végződő
próbakábelben gondolkodtam, majd kisvártatva, meglátva, hogy a kábel
végén nem csipesz van, hanem RCA dugó, kerestem egy átalakítót.

 

 

Ez így tökéletes! Illetve csak lenne tökéletes, ha nem lenne szakadt (vagy
az is lehet, hogy tán rövidzáras) a próbakábelem. Mestert zsinórjáról...

 

 

Ez egyrészt nagyon nem gyári, másrészt pedig ettől függetlenül nem is illik ide.
Ugyan a lábtávolság megegyezik, azonban az érintkezők vastagsága nem.
Nem is lehet rendesen rátolni a dugót a lábakra, így meg ugye folyton
leesik. Mivel ma valahogy nem volt kedvem az áramütéshez, inkább
hagytam így, mintsem átálltam volna, a tőlem amúgy már megszokott,
műszerzsinóros hálózati feszültség odavezetésre. Kifogyott a halálvágyam?

 

 

Már épp kezdtem volna szidni a magnót, hogy micsoda dolog már, hogy felvétel
állásban semmiféle visszajelzés sincs róla, hogy egyáltalán beért-e a magnóba
a jel, mikor is kiszúrtam a hangszínszabályzó gombja mellett elhelyezett,
megjegyzem majdhogynem elrejtett feliratot. Szóval ha letekerem
a hangszín gombot, aztán tovább, hogy kattanjon is egyet,
akkor ha halkan is, de megszólal a hangszóró.
Felvétel állásban, monitorként.

 

 

Mivel ez a magnó magas, a fehér (vagy legalábbis valaha rég az volt) háttérpapíros
pedig roggyanós, ezért kénytelen voltam kitámasztani a magnó mögött, egy épp
alkalmasnak látszó szalagparketta darabbal, ami amúgy az utóbbi időben,
mint egérpad funkcionál. Aztán meg majd dolgom végeztével
nem győzöm helyrepakolni a kacatjaimat...

 

 

Aztán még egy kicsit meg is kellett billenteni a magnót hátrafelé,
hogy jó szögben essen rá a fény, illetve lássa a kamera.

 

 

 

Amit a videó alatt hallunk, az már a magnó saját felvétele. A produkált hang
minőségéről annyit azért el kell mondanom, hogy ennek az apró magnónak
a hangja, számomra kifejezetten sávhatároltnak tűnik. Ettől függetlenül
azonban teljesen elfogadható minőségű hangot produkál. Ha nem
is választanám magamnak magnónak, mert mit ne mondjak,
van miből választani, de azért együtt lehetne vele élni.

 

 

Mikor kezelés közben egy kicsit belekapaszkodtam a magnó szélébe, a készülék
ezen akciómat azzal, akarom mondani ezzel honorálta. Megköszöntem szépen,
majd mivel éppen semmi másra sem kellett ez a szép fényes alumínium csík,
(a látványában történő gyönyörködés után) visszaragasztottam a helyére.

 

 

Persze nem csak azért kellett megdönteni hátrafelé a magnót, hogy jól lássa
a kamera, meg hogy ne az asztal lapjára sugározza a hangot a hangszóró,
hanem azért is, mert a képen látható tüskével ellentétben, a bal oldali
párjáról hiányzik a rugó. Ez tartja a helyén a szalagorsót,
mikor épp nem a hátán fekszik a magnó.

 

 

Egyszer már volt úgy, hogy nem volt a lakásban orsós magnóm, és nem csak, hogy
magnóm nem volt, de még egy árva tekercs szalagom se! Aztán csak vettem egy
AKAI 4000DS-t, egyszerűen azért, merthogy hiányzott a látványa. Egy kicsivel
később vettem hozzá a piacon néhány tekercs szalagot is, aminek aztán idővel
- merthogy nem hagytam abba a szalagvásárlást - az lett a vége, hogy vettem
a szalagokhoz egy mindent lejátszó magnót is. Azóta is itt díszeleg a polcon
az UHER Variocord 263-as. Aztán a rengeteg meghallgatott szalagot egyrészt
kiselejteztem, másrészt lehordtam a pincébe. Ezek itt a polcon, ezek már csak az
úgymond jó szalagok, jó felvételekkel, meg persze néhány üres is akad minden
méretből, szándékom szerint próbafelvételekhez. Aztán üres orsók is vannak,
minden méretből egy-egy. No de melyik melyik? Amúgy nem vagyok ennyire
trehány, illetve csak részben. Már úgy értem, hogy bepötyögtem, illetve még ki
is nyomtattam a címkéket, csak valahogy még nem volt időm őket felragasztani.

 

 

Zárókép orsók nélkül.

 

 

Zárókép orsókkal.

 

 

 

Ez nem a magnó saját felvétele, hanem a kedvenc próba, akarom mondani
beállító szalagom. Bár ez a felvétel valami komolyabb magnóval készült,
a magnó alapvetően gyenge minőségének okán, mégsem szól igazán jól.

 

Betekertem folpackba. Megy ez is a pincébe a többi kincs közé.
Majd ha nem telik kalácsra, becserélem zsetonra a Vaterán.

Utóirat:
Aki úgy érzi, hogy fel van iratkozva a hírlevélre, de nem kapja, az nézze meg
a Gmail (esetleg Freemail) fiókját webfelület alól. Ott leszek a spam mappában...